Várakozás

Holnap balettre megyek. Egyrészt persze nagyon várom, folyamatosan azon agyalok, mit is illene felvenni, mert hiába lesz egy sportcsarnokba megtartva, mégis csak balett, másrészt viszont a legkevésbé sem tud érdekelni, mivel nem vele megyek. Nem mintha ennek lett volna valaha is reális esélye, de azért mégis. Újabban megint csak róla ábrándozom a nap 26-27 órájában, és akkor még finoman fogalmaztam. Régen volt már ekkora a kényszer bennem, hogy egyszerűen csak a képébe vágjam az érzéseim. Mondjuk ahhoz első körben nem ártana, ha legalább én tisztában lennék velük. Mert most őszintén, mit tudok biztosan? Szeretem? Igen! Bár én a három héttel ezelőtt hozzánk kerülő macskát is megszerettem már, úgyhogy ez nem nagy teljesítmény. Szerelmes vagyok belé? Nos, jó kérdés. Fogalmam sincs, sose tapasztaltam még, hogy milyen is lehet egy olyan igazi, teljes szerelem. De az biztos, hogy jelenleg annál többet, hogy ő is érdeklődik irántam, nem is tudok elképzelni. Minden gondolatom középpontjában ő áll, már megint. Ő pedig csak tovább folytatja a viccelődést, soha nem néz a szemembe, nem szólít meg, az érintkezés legkisebb formáját is kerüli. Az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy nem csak velem, volt már öt évem megtanulni, hogy ő tényleg mindenkivel ilyen. Ennek ellenére, vagy épp pont ezért, mindent elsöprő féltékenység tör rám, mikor észreveszem, hogy véletlenül pont amögött a lány mögött ül a templomban, akiről tudom hogy tetszett/tetszik neki. És persze rögtön jönnek a kérdések: biztos véletlenül? Arról már nem is beszélve, mikor annak az idegesítő képződménynek adja oda a sütijét, aki nyáladzva teszi magát minden létezőnek akitől akar valamit. És még csodálkozom, hogy féltékenykedek. Noha a kérdés jogos, mégis mire? Én nem kapok tőle semmit, főként figyelmet nem, amire a leginkább vágynék. Nincs jogom ilyen érzelmekre, gondolatokra. De mégis, minden ilyen alkalommal olyan érzés fog el, mintha egyszerre döfnének át forró tűt a körmömön, csepegtetnének olvadó viaszt a hátamon és egy kecses pengével vagdosnák le a szemhéjaim. Szeretem a naturalisztikus képeket, említettem már? Nem? Ideje volt. Bár még ezek sem adják vissza igazán a gyötrelmem, ami naphosszat kínoz egy-egy ilyen eset után. Viszont tenni nem tudok semmit. Marad a már öt éve használt technika: várok. Ha kell, még öt évet. Csak egy kis reményt kérek, hogy van értelme ennek az egésznek. Mert én már nem találok benne.

Tél

Kezd lehűlni az idő, a hétvégére (vagyis már mára!) havat mondtak, de szerintem ebből azért nem lesz semmi. Bár meg kell hagyni, hogy a fővárosban már lehullott az első hó, ha nem is volt tartós. Mindezt úgy, hogy épp csak most köszöntött be a november. Néha elgondolkodom, hogy az, hogy már én is észlelem az évszakok alakulását a magam 16 évére alapozva, már igencsak jelenthet valamit. Talán az emberiségnek végre nem ártana összeszednie magát. Nem mintha engem zavarna, hogy korábban állt be a fagy, köztudottan tél párti voltam és maradok is mindig, és nem feltétlen csak az ünnepek miatt - bár meg kell hagyni, ez is közrejátszik. Számomra egy havas tájat nem tud felülírni semmi. Lehet egy trópusi tengerpart igazán szép, de akkor sem tudja felülmúlni egy északi tenger vagy éppen tó varázsát. A ragyogó jégcsapokat, melyek a fákon csüngenek alá a természet varázslatos díszeiként. A hótakaró csillogását, legyen az akár egy réten, erdőben, vagy épp egy város főterén. Nem tudok elképzelni se ennél fenségesebb látványt. A maga rideg bájával, számomra mindig is a tél lesz a legkedvesebb.
No meg persze az ünnepek. Ahogyan az emberek csordája áramlik be a templomba, a gyerekek karácsonyi műsora, és persze ő, akit minden évben vadul keresek a padsorok között. Mert számomra nincs is annál meghittebb ünnep, mint ha legalább csak láthatom őt Szenteste. Hogy úgy mondjam, ennek is megvan a maga varázsa.

Jour 30 ~ A kedvenc japán dalod (talán más lett, mint ami az első napon volt)

Éééééés... nem! :D Na dehogy ne rakjam be kétszer ugyanazt, ezért most jöjjön a szimfonikus változata, mert az egyenesen csodaszép.

Jour 29 ~ Egy japán dal (csak úgy válassz egyet!)

Öööö... Legyen ez, mert ez az egyik legaranyosabb és legkedvesebb (háhh szóvicc, érted, yasashii. oké, kilövöm magam.) dal, amit ismerek.

Jour 28 ~ Egy japán dal, ami nagyon idegesít

Ejj, nehezednek a kérdések, de már nemsokára vége. Ebben a számban még reménykedtem, viszonylag sokszor meghallgattam, hogy hátha, aztán rá kellett jönnöm, hogy nem. Nagyon nem.

Poupéegirl

Jobb oldalt a bemutatkozás alatt találtok egy kis külön blokkot az új mániámnak. Három napja függök, de úgy rendesen, szóval úgy gondoltam, hogy megérdemel egy kis helyet magának a blogon is. Azt persze nem garantálom, hogy meg is marad, lehet hogy egy hét múlva már megunom az egészet és akkor lekerül, bár a mostani lelkesedésemet nézve nem hinném, hogy ez ilyen egyszerűen bekövetkezne.
Szóval lehet nézegetni a kis drágámat, és természetesen nyugodtan lehet kattolgatni rá, regizni, mert az nekem csak jó, kapom a szép kis masnikat érte :D
Köszöntem, Aname

Jour 27 ~ Egy japán dal, ami felvidít

Ez. Ennek ellenére már bőgtem rá, szóval hozom a szintet. :'D

Jour 26 ~ Egy japán dal, ami "you" szóval kezdődik

Hát öm.. puskázok. Nos mivel egyetlen egy ilyen japán számot se talált(a kereső)am a gépemen, ezért alternatív megoldásként legyen a 'you' szó japánul, és akkor meg is oldottuk a dolgot, mert olyanból már kettő is van.

Jour 25 ~ Egy japán dal, ami a vezetékneved első betűjével kezdődik

Legyen ez, mert ma olyan szép nap van.

Jour 24 ~ Egy japán dal, ami a keresztneved első betűjével kezdődik

Erre a napra már tartogattam egy számot. Az egyik leggyönyörűbbet, amit ismerek.

Köszönöm

Néha úgy érzem, hogy csak arra vagyok jó, hogy sírjanak nekem az emberek. De ha én is panaszkodok egy cseppet, akkor rögtön elfog a gyanú, hogy a francba se kívánnak. Csodálatos dolog, hogy semmire se kellesz úgy igazán. Tényleg, köszönöm nektek. Ez hiányzott.

Én próbálok kimaradni a dolgokból, hogy jó lesz nekem majd enélkül is. Jó lesz nekem minden nélkül. De aztán rájuk nézek, és egy szívtelen ribancnak érzem magam, úgyhogy nem mondok semmit. Csendben végighallgatom minden bajukat, még a végéhez hozzá is fűzök esetleg valamit, de valójában hallgatok. Évek óta csak hallgatok, mert rám nem kíváncsi senki. És olyan vicces, mikor ugyanerről panaszkodnak, de közben őket meghallgatnák, nem is egy, nem is két ember, mert ők még számítanak. Én már réges régen nem. Merthogy nekem úgy sem kell semmi. Én megvagyok. Egyedül. Én nem gondolom komolyan valójában, nekem sosincs semmi bajom. Persze, hát hogyne. Köszönöm, hogy ennyire törődtök velem, jól esik.

Ha esetleg elmegyünk valahová, akkor is felesleges vagyok. Hja persze, mert azt se akarták, hogy ott legyek. Nem szóltak, és csak az utolsó pillanatban beszéltek róla egyszer véletlenül előttem. Mert én mindig csak rájuk akaszkodom, mert nincs jobb dolgom. Pedig tudhatnám, hogy szerintük nekem ott nincs helyem. Én maradjak csak meg magamnak otthon, a gép előtt, és majd ugyancsak a gépen válaszolgassak nekik, mikor életük óriási problémáit ecsetelik. Mert nekem nincs életem, nekem ez csak jó, hogy megadják a lehetőséget, hogy lekössem magam. Mert én mindig ráérek erre. Köszönöm, hogy gondoltok rám, hogy mennyire unatkozhatok.

Nem is tudom mi lenne velem nélkületek.

Jour 23 ~ Egy dal, egy olyan japán előadótól, akit utálsz

Hűha, szerintem nem nagyon van, akiket konkrétan utálnék. Vagy de, lehet mégis.

Leander koncert

Október 13-án volt a szalagtűző az iskolában, ahol is mi voltunk a szervező évfolyam. Elég szerencsétlenül jött ez ki, mivel erre a napra esett a Leander koncert is, amire én mindenképpen szerettem volna elmenni. Végül mégis sikerült meggyőzni osztálytársam, hogy akkor próbálkozzunk be vele, egyikünk sem ismer valami sok számot tőlük, de azért mégis. Így hát amint lement a szalagtűző, mi diszkréten megszöktünk a székpakolás elől és utunkat a Roncs felé vettük. Még egyikünk sem volt ott, ám már nagyon kíváncsiak voltunk rá az ismerősök elbeszélései alapján. Mit ne mondjak, nem csalódtunk. Nagyon kis hangulatos az egész hely - a maga módján persze - a félbevágott kocsival, káddal, a gitárokkal a falakon, a kólás kupakokkal az ajtókon. Hétkor kezdődött a koncert, ám egyrészt nem is a Leander kezdett, másrészt nem is értünk volna oda akkorra, mivel még javában ment a szalagtűző. Így hát kb. nyolcra, negyed kilencre értünk oda, így bekapcsolódva az Insane (?) koncertjébe. Nem volt rossz amúgy a dolog, kár hogy egyikünk sem ismerte őket, így a bent töltött kb negyed óra egy sör vételével, illetve a falra és mennyezetre erősített tojástartók bámulásával ment el. Ezt követően úgy döntöttünk, hogy még úgy is van egy fél óránk, így inkább kimegyünk addig, barátnőm elszív egy cigit (vagy kettőt), és majd csak a Leanderre megyünk vissza. Szerencsére karszalagos rendszerben ment az egész, úgyhogy nem volt probléma belőle, másodjára már a táskáinkat sem nézték át, jófej volt a biztiboy. Szóval kint ültünk egy fél órát a padoknál, beszélgettünk, oltottuk a népet, a szokásos dolog. Majd egészkor visszamentünk a koncertterembe, ahol végre az áhított banda hangolt. Én pedig abban a pillanatban beleszerettem a gitárosba (is). Ahogy az már csak lenni szokott. Szépen beálltunk középre, úgy harmadik sorba, szóval tök fasza helyünk volt, rálátással kb mindenre, mert előttünk is csak pár csaj állt, azok meg nem voltak olyan magasak. Pláne hogy én okos a 10 centis magassarkúmban voltam, mert nem vittem cserecipőt. Szép lassan kezdődött a koncert, kezdett beállni a tömeg is, ami jól láthatóan megháromszorozódott az előző koncert óta, ami nem is csoda. Nos, mit is tudnék elmondani a bandáról. Hát kurvajók voltak szerintem. Saját magunkon tapasztaltuk, hogy milyen brutális bulit csináltak, ment a headbang, a pogó rendesen, és persze a szokásos lökdösődés sem maradt el. Vicces volt métereket repülni ide-oda, még véletlenül sem önszántunkból. Ja meg persze fájdalmas is, de ezt mondanom sem kell. Ha jól emlékszem a 8. főbűnnel indítottak, majd rövidesen jött az Only girl, a Szomorú Vasárnap (amit persze teli torokból énekeltünk végig), a Csak te és a Viharom tavaszom. Legalábbis ennyi volt, amit felismertem. Sajnos lecsúsztunk a Két világ közt-ről, pedig azt vártuk a legjobban, de valószínűleg azzal zárták a koncertet, mi pedig azt már nem várhattuk meg, tekintettel arra, hogy busszal kellett hazamenjünk.
Összességében, én egyáltalán nem bántam meg a dolgot (nincs így ezzel a lábam, ami azóta is sajog), és szeretnék legközelebb is elmenni, ha lesz. Persze már úgy, hogy több számot ismerek tőlük, mert nagyon jó banda. Igaz érződik még rajtuk, hogy nincsenek együtt olyan régóta, és van is mit javítani a hangzáson, de összességében határozottan jók, főleg a mai magyar színvonalhoz képest. Leander maga pedig lenyűgöző, ahogy egyik pillanatban még hörög, másikban pedig kristálytisztán énekel. Én legalábbis egy hamis hangot nem hallottam, de erről még megkérdezem majd barátnőmet is, ehhez ő kicsit sokkal jobban ért. No mindegy, nem is ez a lényeg. Legközelebbi koncert várhatóan csak decemberben lesz, hacsak nem jön közbe valami (bárcsakbárcsakbárcsakbárcsak). Addig is ennyi voltam.

Jour 22 ~ Az utolsó dal, a kedvenc japán albumodról

Dettó...

Jour 21 ~ Az első dal, a kedvenc japán albumodról

Ez adja magát...

Jour 20 ~ Egy dal, a kedvenc japán albumodról

Kezdjük ott, hogy egyáltalán melyik a kedvenc albumom? Nehéz választás, mert olyan nincs, amiről minden szám kiemelkedően a kedvenceim közé tartozna, de még olyan sincs, amiről minden számot rendszeresen hallgatok. Úgyhogy legyen az, amelyikről a legtöbb favoritom került ki, ez pedig nem más, mint a THE MARROW OF A BONE. A szám pedig legyen...

Jour 19 ~ A legjobb barátod kedvenc japán dala

Nos, nem tudom pontosan, hogy mi, és most nem is fogom megkérdezni, de ez biztosan a kedvencei között van.

Jour 18 ~ Egy japán dal, amit a temetésedre akarsz majd

Ellenben az előzővel, ez a könnyű kérdések közé tartozik, több jelöltem is van erre a posztra, szóval kissé nehéz dönteni. Legyen ez, mert a másik egy másik kérdéshez kell majd.

Jour 17 ~ A japán dal, amire először akarsz majd táncolni az esküvődön

És akkor a mai...

Hááát... nem is tudom. Japán dalra táncolni? Az esküvőmön? Akkor legyen ez, mert egyesek szerint ennek olyan mulatós feelingje van.

Jour 16 ~ Az utolsó japán dal, amit hallottál

Tegnap nem voltam, mert egész napos programom volt, de most pótolom~

Hűha, ehhez puskáznom kell a telómból ._.

Jour 15 ~ Egy dal attól az előadótól, akinek legutóbb voltál a koncertjén

Ejj, a végén még elfogynak a diru számok. Nos, akkor most legyen egy olyan, ami volt a koncerten.

Jour 14 ~ Egy furcsa japán dal

Nos... Igen, ez határozottan furcsa.

Jour 13 ~ Egy japán dal, amit csak úgy szeretsz

Ez túl könnyű...

Eufória

Megkérdeztem. Még tegnap, a dupla matekfakton. És ő igent mondott, mosolyogva, könnyedén, gondolkodás nélkül. Én pedig olyan nagyon boldog vagyok ettől... Ma reggel persze már megint előjöttek a szokásos pesszimista gondolatok, hogy mi lesz ha elfelejti, vagy nem vette komolyan. És mintha csak olvasott volna a gondolataim között, rögtön bizonyította is, hogy nem, nem felejti el és épp elég komolyan gondolja. Nem volt szép tőle az a vicc, sajnálom is kicsit a másikat, de nekem akkor is jól esett. Hogy úgy beszél rólam, mintha csak a tulajdona lennék, mintha nem is lenne kérdés ezután, hogy vele táncolok. És mintha ezen semmi sem tudna változtatni. Ezek után nem volt meglepő, hogy hirtelen sokkal zöldebbnek láttam a füvet, kékebbnek az eget, és a hűvös szél is csak cirógatta az arcomat. Annyira jó ez így. Azon gondolkodom, hogy talán máskor is rá kéne vennem magam, hogy én lépjek, mert ez az érzés, miután igent mond... Egyszerűen leírhatatlan. Komolyan azt hittem eddig, hogy nem vagyok szerelmes. De tényleg. Azonban most elkezdtem kételkedni ebben, mert más ésszerű magyarázatom egyszerűen nincs, hogy mégis hogy lehet ennyire jó valami. Folyton az arca lebeg a szemem előtt, ahogy érdeklődve figyeli, hogy mit akarok ki hozni ebből, majd vigyorogva rábólint. A fiúk unszolására, pedig ő maga teszi fel nekem a kérdést: Táncolsz velem? Én pedig minden hezitálás nélkül, nevetve mondok neki igent. Bármire.

Jour 12 ~ Egy japán dal, ami egy olyan emberre emlékeztet, akit utálsz

Tekintve, hogy nincs kimondottan olyan ember, akit utálnék, így egy olyan dal lesz a soros, amelyről egy olyan ember jut eszembe, akit nagyon nem kedvelek és egy életre eljátszotta nálam az esélyét. Ettől függetlenül magát a számot szeretem, csak hát azok a fránya emlékek...

Jour 11 ~ Egy japán dal, ami egy barátodra emlékeztet

Végre egy könnyű kérdés. Nem mondom, hogy sok barátom van, de nagy részük nem közömbös Japán iránt, így igazán nem nehéz egy ilyen dalt választanom.

Jour 10 ~ Egy japán dal, ami egy családtagodra emlékeztet

Eddigi legnehezebb kérdés, ez egyértelmű. A családom és Japán?! Ugyanmár... Még véletlenül se, semmilyen kontextusban. Másfél órás gondolkodás után, odáig jutottam, hogy fogalmam sincs. Úgyhogy pótmegoldásként egy olyan dal lesz, ami egy családi eseményt juttat az eszembe.

Jour 9 ~ Egy japán dal, amiről valaki eszedbe jut

Szerencsére itt is könnyű dolgom van, mivel elég sok számot mutattak nekem barátnőim, így azokról ők jutnak eszembe. Úgyhogy a mai legyen egy kis LM.C.

Jour 8 ~ Egy japán dal, ami folyton beleragad a fejedbe

Nos ez is igen egyszerű, mivel hazafele jövet a telefonom shuffle beállítása miatt meghallgattam és azóta is megy a fejemben, szóval... :D

Jour 7 ~ Egy japán dal, amit utálsz

Elég szomorú, de erre a posztra is sok jelentkező van. Nem is tudok dönteni így hirtelen, mert rengeteg dal tódult a fejembe, ami kiveri nálam a biztosítékot. Talán ez a legjelentősebb, aki ismer, annak nem kell magyarázzam, hogy miért. Ezzel esett ki teljesen a Gazette a kegyeimből, úgymond.

Jour 6 ~ Egy japán dal, ami megnevettet

Wohho, hát ez igazán könnyű volt, annyi hülye japán dalocskát ismerek, alig győztem választani közülük. Végül mégiscsak erre esett a választásom, mert ezt már nagyon régóta ismerem és szeretem és mert... mert csak, na.

Jour 5 ~ Egy japán dal, amitől sírni tudsz

Eddigi legkönnyebb kérdés, ez kissé egyértelmű számomra. Az első dal, ami megríkatott, úgy istenigazán. Az első számok között volt, amelyet megismertem a dirutól, live-ba láttam először, úgyhogy ide is így fogom betenne, mert így jön át igazán.

Jour 4 ~ Egy japán dal, amit sosem tudnál megunni

Ez sem tartozik kimondottan  a könnyű kérdések közé, mivel elég hamar megunok egy-egy dalt. Olyan, amit akárhányszor meghallgatnék, anélkül, hogy elmenne tőle a kedvem? Nem is tudom... Oh, talán ez jó lesz. Immár három éve a csengőhangom, SMS-hangom, ébresztőm és mindenféle értesítőnek is ez van beállítva, mégse untam még meg, úgyhogy azt hiszem ez a legmegfelelőbb ide ^^

Jour 3 ~ Az első japán dal, amit valaha hallottál

Hűha, hát ez így elég nehéz lesz. Felteszem, hogy egy anime openingje kell legyen, mert animéket már jóval hamarabb is néztem, minthogy jrockot kezdtem volna hallgatni. Reflexből rávágnám, hogy a Pokémoné, aztán tudatosul, hogy azt gyerekként csak magyarul hallottam. Akkor mégis mi lehet... Sokat gondolkoztam, mert én első animémként a Kiddy Grade-t tartom számon, ám eszembe jutott, hogy anno az Inuyashát az RTL-en is vetítették, és nem-e lehet, hogy már hamarabb, mint az A+on. Rövid utánajárás után (ezer hála a wikipediának) sikerül rájönnöm, hogy tényleg az Inuyasha volt az első animém, így hát annak az első openingje:

Jour 2 ~ Az első japán dal, amit hallottál a kedvenc előadódtól

Még most is emlékszem, hogy tök véletlenül találtam rá, miközben egy jrockos oldalt nézegettem. Ez a PV volt legfelülre berakva, úgyhogy úgy gondoltam meghallgatom, már amúgy is régóta kíváncsi voltam erre a bandára. Mit ad Isten, utána három hétig éjjel-nappal ez ment, csak utána volt elég erőm abbahagyni és belehallgatni más számaiba is az együttesnek. Persze nem bántam meg a dolgot, és további pár hét elég volt hozzá, hogy a kedvencemmé nőjék ki magukat. Úgyhogy tulajdonképpen mondhatom, hogy ez a szám szerelem volt első hallásra, mai napig is külön kis helye van a szívemben, még ha nem is hallgatom már olyan gyakran.

Jour 1 ~ A kedvenc japán dalod

×Úgy döntöttem, hogy belekezdek egy dal kihívásba. Már régóta akartam egy ilyet, de most végre találtam egy szimpatikusat, úgyhogy megpróbálkozom vele.×

Nehéz kérdés, nincs kimondottan egy kedvencem, inkább 3-4 amelyiket ugyanannyira szeretek, és azok is időről-időre változnak. Úgyhogy legyen mondjuk a legutóbbi ilyen váltás:

254

Úgyhiszem ez a sors fintora, de pont ma egy hónapja írtam egy bejegyzést "Meg akarok halni." címmel. Hát nem pont erre gondoltam megint?! Elmehet most már mindenki a kibaszott picsába. 254 nap. Nem tudom hogy fogom kibírni, de jelenleg csak ez a tudat éltet. És hogy talán nem is kell kivárnom ezt a hosszú időt, hogy talán előtte is láthatom valamikor. Hátha. Vagy ha mégsem, nekem az is jó, de legalább akkor biztosan láthassam. Kérlek Istenem. Szépen kérlek...

Goodreads

Kiraktam az elérhetőségekhez a zsírúj goodreads-es profilomat is, szóval ott is lehet nyugodtan kontaktolni velem. Őszintén szólva, így már nincs plusz jelentősége a könyvlistámnak, itt, a blogon, de azért fent hagyom, hogy a jelentősebb könyvek külön ki legyenek emelve.
Köszöntem a figyelmet.

Mentsenek meg!

Én ezt nem fogom túlélni. Vége a nyárnak, elkezdődött az iskola. A szerencsésebbeknek csak szeptember harmadikán, de akik rosszabbul jártak, mint én is, azok már harmincadikán mehettek be a fülledt épületbe osztályozó vizsgát tenni. Amin végül is átmentek, az már más kérdés, hogy milyen jeggyel. És miután kellőképp elkeseredtek még szerencsétlenebbül járt vizsgázótársukkal, fiatalos lendülettel indultak meg egy kocsma felé, hogy sörbe fojtsák bánatukat. Mondhatom, ilyen jól sem indult még évem. Ezek után következett az évnyitó másodikán, amelyet is a templomban tartottak, melynek karzatán nyáron hihetetlen forróság van, pláne, ha az ember lánya kénytelen felvenni a bocskai felső részét is. Mert miért ne. És ha ez még nem okozna kellőképp kellemetlen izzadást és viszketést, akkor jöjjön tetejébe az, hogy a Jóisten úgy gondolta, hogy kárpótol a kellemetlen vizsga miatt, így őt ültette mellém. Őt. Akit utoljára a Campuson láttam, őt, aki idegesítően rövidre vágatta ezúttal a haját, őt, akinek közelről szemlélhettem meg az apró, szőke borostáját az arcán. Vagyis inkább borostakezdeményét, csak hogy ne essünk túlzásokba. Szóval egy hosszú, meleg órát kellett mellette töltenem a templom padjában kuporogva, úgy, hogy a másik oldalról a volt földrajztanárom mondta a magáét, arra számítva, hogy én figyelek rá, elvéve ezzel tőlem a lehetőséget, hogy megfelelő távolságban - vagy inkább közelségben? - legyek a másik padtársammal. Csodálatos volt. Ezt követte harmadikán a csendes nap, melyet egy unalmas osztályfőnöki órával indítottunk, hogy utána átvánszorogjunk egy templomba, ahol is az önkéntes segítők idegesítő lelkesedéssel instruáltak minket egy még idegesítőbb játék szabályaival kapcsolatban. Amit természetesen elvesztettünk, és amit természetesen ők nyertek meg. Az élet szép. És főleg igazságos, hát hogyne. A mai napom pedig... Már kezdésnek épp elég lenne az, hogy meg voltak tartva az órák. De persze ez nem elég, mert első órában az osztályfőnök nyilvánosan oltott le engem és kedves vizsgázótársam. Második órán rá kellett jönnöm, hogy semmire sem emlékszem a fizika anyagból, és hogy igencsak össze kéne szednem magam. Harmadik órán megismerkedhettem az új matematika tanárnőmmel, aki immár a faktot fogja tartani, és aki szintén képes volt pár szavával megkérdőjelezni az eddig szépen felépített terveimet. Negyedik órán megint csak az osztályfőnökömmel volt randink, aki ezúttal egy rövid összefoglalást íratott velünk a terveinkre vonatkozólag. Az ötödik óra is azzal a rádöbbenéssel telt, hogy én mindent, de mindent elfelejtettem a nyáron, és egyetlen szerencsém az volt, hogy az új anyagot mi már korábban vettük a volt franciatanárommal, így nem voltak különösebb nehézségeim. Hatodik órán végül azzal kellett szembesülnöm, hogy az a két embernek igencsak diplomatikusan nevezhető egyed, az évek múltán sem lett kevésbé irritáló. Mindezek után hazajöhettem, hogy egy rövid pihenő után újra visszamenjek a városba, ezúttal a próbám miatt. Melyen - a változatosság kedvéért - megint csak nem kíméltek minket, így újra hazaérve a fáradtság egy teljesen új szintjét tapasztalhatom meg.
Igen, az élet, főleg a sulis élet szép, csak épp kibaszott jól titkolja.

Meg akarok halni.

Nem tudom mit tudnék írni ide, a cím, úgy érzem, mindent elmond. ♪♫

Drágáim

Végre végre végre megjöttek az én egyetlen drága édes picikéim Münchenből és és és áhh. *-* Nem tudok kinyögni egy értelmes mondatot. Eredetileg ma egy kevésbé örömteljes dologról akartam írni, de aztán megkaptam őket, és azóta képtelen vagyok a szomorúságra. Egyszerűen csak pörgök. Azt nem tudom, hogy ez a lelkesedés meddig fog tartani, de nem hiszem, hogy két hét alá adnám :DD Pedig még meg se néztem őket, hát még mi lesz akkor. *-*

Münyümünyü~

Ez félelmetes. Három másodperc volt, mégis közel négy órája folyamatosan pörgök miatta. Kezdem úgy érezni, hogy ez már úgy istenigazán függésnek számít. De most komolyan, épp csak rám pillantott egy furcsa tekintettel, mikor az orrom alatt elmotyogtam egy köszönést, hogy aztán a szám elé kapjam a kezem, amint mögé kerültem. Nem köszönt vissza, szerintem nem is esett le neki, hogy ki vagyok. De nem tud érdekelni. Rám nézett. Csakis rám. Egyetlen-egy pillanatig ugyan, de én jártam a fejében. Csak én. Ettől pedig vad öröm jár át, amelyet talán még nem is tapasztaltam eddig, csak egyszer, mikor egy másik illető intett nekem a buszról. De ez most... Több, mint amit el tudtam képzelni. Azon gondolkodom, hogy ha egy pillantásától ez történik, akkor mi lenne, ha mondjuk meg is szólítana? Nem merek belegondolni. Félek a választól.

Mert csak.

Szívemnek boldogsága, ha megcsókol az üveg szája

Hihetetlen, hogy egy ember ilyen szinten fel tud idegesíteni. Hogy legszívesebben ordítva, tombolva verném szét a tulajdon szobámat - jobb híján. De ugye azt mégse kéne, így viszont megmagyarázhatatlan vonzalmat érzek egy jó üveg Jack Daniels és egy szál West Ice iránt. És ilyen, meg kell hagyni, nem gyakran van - mármint, hogy egy cigi kéne. A whiskey az más téma khm. De ez akkor is durva. Hogy van képe ilyet tenni ennyi év után?! Hogy csak egy embert? Egyetlen egyet? Ne mondja már, hogy a másik csoport annyival sokkal jobb nálunk. Akik még igazodni sem tudnak. Valószínű. Eszméletlenül feldühített ezzel a szemmel látható kivételezésével - megint. Alig várom már, hogy itt hagyjam ezt az egészet és a végén majd jól leosszam. Úristen, beteges örömet okoz már csak a gondolata is, hogy megmondhatom majd végre neki, hogy mit is gondolunk. És nem tehet majd semmit. Semmit az ég adta világon. Legyen már két év múlva...

S ha elhagyom én a földi világot,
ne hozzatok nekem virágot
A fejfámra majd az legyen írva,
egy jó pálinkát Jack Danielst locsolj a sírra

Kedvem támad, elkerül a bánat,
jól megnézem a pohár fenekét ♪♫

Vedd múzsámat, kit álma házadba visz

Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;

mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad, vagy
töviseket;

mert április a lombnak
víg zajokat
saz alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;

mert vizet a virágnak
az ébredő
hajnal, cinkét a fáknak
levegő,

s mert a keserű hullám
ha partra hág;
a földnek, rásimulván,
csókokat ád;

és; csüggve karjaidban
az ajkadon,
a legjobbat amim van,
neked adom!

Gondolatom fogadd hát -
csak sírni tud,
ha nincs veled s tehozzád
zokogva fut!

Vágyaim vándorolnak
Mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!

Üdvöm gyanútlanul és
Mámorosan
Hizelgő dalra gyúl és
Hozzád suhan!

Lelkem vitorla nélkül
Száll tétova,
S csak te vagy végül
a csillaga!

Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!

S vedd – égi szent varázskincs! -
vedd a szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!
- Victor Hugo: Mert minden földi lélek (Szabó Lőrinc fordításában)

Teljes extázis.

Immár több, mint egy fél órája megállás nélkül vigyorgok. Nem tudok megülni, és váratlan pillanatokba még váratlanabb hangok szöknek ki az ajkaim közül. Végre. Végre. Végre. Lassan egy év után, de megint azt érzem, hogy velem vagytok. Közel. Úgy hiányoztatok már. El se tudjátok képzelni, hogy mennyire. Most pedig. Új kislemez a télen, új turné, új kinézet... és talán egy új kezdet is? Ki tudja. De nem is lényeges, tudjátok, hogy mindenben támogatlak, támogatunk! titeket. Köszönöm. Erre nincs jobb szó. Köszönöm, hogy egy kis fényt vittetek a sivár napjaimba. Hogy ennyire boldog legyek egy ilyen kis apróságtól... Elképzelhetetlen lehet mások számára, hogy ez mennyit is jelent. El se tudom mondani, hogy mennyit. Hát marad annyi, hogy köszönöm.

The Raven

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!
- Edgar Allan Poe: A Holló (Tóth Árpád fordításában)

Make me wanna die

Taste me, drink my soul
Show me all the things
That I shouldn't know
And there's a blue moon on the rise ♪♫

Újítás

Nos, mint látjátok (már ha van egyáltalán látogatója ennek a blognak ._.), kicsit újítottam a kinézeten. Maga a sablon maradt, azonban több új modullal is bővült a blog. Jobb oldalt egy rövidke könyvlistát találtok, amely főképpen nekem van, amolyan nyilvántartás féleként. :D Ami mellett pipa van, azt értelemszerűen kivégeztem, ami mellett nincs, azt jelenleg is olvasom. Megjegyezném, hogy időrendbe vannak a könyvek, és természetesen nincs köztük az összes, amit olvastam, mert akkor kicsit sokkal hosszabb lenne a lista, azt meg azért mégse kéne. Aztán. Alatta a legtöbbet olvasott bejegyzések találhatóak, amely talán nektek lehet könnyítés, hogy hamarabb megtaláljátok, amit esetlegesen kerestek (értem ezalatt a verselemzéseket és a dalszövegfordításokat). Ezen kívül bal oldalt találhattok egy listát azokról az oldalakról, ahol megtalálható vagyok, nyugodtan lehet jelölni, üzenetet küldeni, jól viselem a zaklatást. :D Valamint ide tartozik, hogy nem harapok, lehet írni kommenteket a bejegyzésekhez, teszem azt egy verselemzés- vagy fordításkérést, vagy bármi mást, ami csak eszetekbe jutott. ^-^
Aztán. Alapvetően a blog sokkal szekszibb is lett, tekintve hogy ide-oda raktam egy-egy pici képecskét az én kis drágáimról. Szóval megtalálható Kaoru (Dir en Grey) és Perttu (Apocalyptica) is, későbbiekben lehetséges bővülés, bár nem hinném, hogy a személyek változnának.
Éééés szerintem ennyit akartam így hirtelen, köszöntem a figyelmet. ^-^
Aname

Cuba lunatica

!Mi Cuba, Cuba lunatica
Así te quiero como eres, Cuba mía!
!Mi Cuba, Cuba lunatica
Así te quiero como eres, Cuba mía!

Cuba...
Cuba linda...
Cuba lunatica...
!Mi Cuba, Cuba lunatica...
Así te quiero como eres, Cuba mía! ♪♫

Campus 2012

Nos úgy alakult, hogy idén először részt tudtam venni a Debrecenben rendezett Campus fesztiválon. Mivel egész hetes bérletet vettem, így minden nap tiszteletet tettem, de így utólag visszatekintve valószínűleg jobban jártam volna, ha csak csütörtökön és szombaton veszek egy-egy napijegyet. No de kezdjük szépen sorban.

0. nap (szerda)

Nem is tudom, olyan este nyolcra érhettem ki a stadionhoz, ott találkoztam barátnőimmel meg az egyikük barátjával és négyesben indultunk meg a Dreher sátor felé, ahol egy számunkra ismeretlen banda fejezte be éppen a koncertjét. Beújítottunk a pultnál egy ice teat (mivel nem lehetett bevinni semmit) aztán beálltunk hátulra és vártuk, hogy elkezdődjön a the Grenma, ami miatt tulajdonképpen jöttünk. Lement az előző koncert, az emberek elszállingóztak a színpad elől, úgyhogy egy viszonylag jó helyet tudtunk kifogni úgy a negyedik sorban. Őszintén megvallva, én kb. két-három számot ismerek az együttestől, és ahogy az már csak lenni szokott, egyiket se játszották, amíg ott voltam. Ettől függetlenül a hangulat jó volt, az instrumentál egész tűrhető, és úgy a második szám után már Csongi hangja sem irritált annyira. Tekintettel léve arra, hogy busszal kellett hazamenjek, csak egy fél órát hallgattam meg a koncertből, aztán indultam is a buszmegálló felé. Persze ennyivel nincs vége, mivel kint már tombolt a vihar, zuhogott az eső, és az az 5 másodperc, amíg magamra varázsoltam a pulcsim, bőven elég volt ahhoz, hogy bőrig ázzak. No nembaj, ez legyen a legnagyobb baj.

1. nap (csütörtök)

Kb. ötre, fél hatra érhettem ki és csatlakoztam a már Dreher sátorban lévő emberkékhez. A nonverse tartotta épp a koncertjét, az utolsó olyan három számot hallottam és azt kell mondjam, ez a banda tette rám az egyik legmélyebb benyomást, annak ellenére, hogy alig hallottam belőlük valamit. Az instrumentál egész jó volt, bár a basszer lehetett volna kicsit hangsúlyosabb is. Viszont abszolúte kárpótoltak az előadásukkal, ahogy végig tartották a kontaktot a közönséggel. A koncert végén barátnőm vett is tőlük egy pengetőt, mert miért ne. Ezek után átballagtunk a nagyszínpad elé, ahol már hangolt a PG csoport. Meglepően kevesek voltak, bár az is igaz, hogy ők nyitották a nagyszínpadot, de akkor is. Látszott, hogy az emberek nem mernek közelebb jönni, inkább a színpad körül álldogáltak, pedig bőven lett volna hely. Tőlük egy számot sem tudtam, csak halványan derengett, hogy igen, ezt már hallottam a színházban. Ennek ellenére nagyon tetszett, az instrumentálról lerítt, hogy egy tapasztalt együttesről van szó. Nagyon jó egyensúlyban voltak a hangszerek, és habár nem volt valami különleges vagy épp megkapó hangja az énekesnek, a szövegek ütöttek a hang helyett is. Szóval abszolút pozitív élmény volt. Ezek után volt egy kb. fél órás szabadidőnk, jobb híján lézengtünk a sátrak között, míg végül megint csak a Drehernél állapodtunk meg, ahol a Paddy and the Rats adott koncertet. Én már korábban hallottam tőlük jó pár számot, és tetszett is a dolog, viszont a többiek nem lelkesedtek a dologért, úgyhogy esélytelenné vált hogy bemenjünk a tömegbe tombolni kicsit. Persze utólag már nem csak én sajnáltam, hogy kihagytuk a pogósabb részét, de a zenét így is hallottam, szóval azt hiszem túlélem valahogy. Ezután jött az Alvin és a mókusok, ami pedig engem nem érdekelt túlzottan, úgyhogy mindenféle hezitálás nélkül kísérgettem barátnőmet, aki rosszul érezte magát. Miközben kint ültünk a kerósok ugratóján ízelítőt kaptunk Péterfy Boriékból is, aminek dettó nagyon örülök, mivel az utóbbi időben nagyon megszerettem a formációt. Külön öröm, hogy hallottam  a Vámpír című számot. Ezt követte egy újabb rövidke lézengés, majd beálltunk a nagyszínpad elé, ahol már a Quimby készülődött. Hát egyértelműen ez volt az este fénypontja, nagyon szeretem az együttest, és igaza volt barátnőmnek, élőben tényleg nagyot alakítanak. Eszméletlen volt a hangulat, és külön rátett egy lapáttal, hogy majd az összes számot ismertem, így plusz lelkesedéssel énekeltem a dalokat. Mikor véget ért a közel kétórás koncert második ráadása is még lézengtünk egy kicsit, majd édesanyám volt olyan kedves, hogy értem jött, így hamarosan már az ágyamban feküdve fájlalhattam a lábaimat és a torkomat. De persze megérte, bőven.

2. nap (péntek)

 Második nap hatra mentünk ki és a Roaddal indítottuk a napot. Őszintén megvallva, egy számot sem ismerek tőlük, de kárpótoltak azzal, hogy játszották az Afrikát, amit fejből fújt az egész közönség, még az olyanok is, mint én. Ettől eltekintve felkeltették a figyelmem, zeneileg nagyon ott vannak, és volt egy-két szám, amit szerintem megkeresek, mert mélyebb benyomást tettek rám (khm Részeg ének khm). Ezt a koncertet egy hosszú-hosszú üresjárat követte, szóval elnéztünk egy közeli kultúrhely felé, ahonnan egy-egy pohár sörrel tértünk vissza. Elbaromkodtunk a járda mellett üldögélve, majd egy jó óra múlva visszatértünk a stadionba. Elkaptam egy számot a Kiscsillagtól ahogy elhaladtunk a Telekom sátor mellett, majd meghallgattunk még kettőt a Magna Cum Laudétól is, akik épp a nagyszínpadon parádéztak. Ezek után a Dreher sátor felé vettük megint az irányt, ahol épp a Lord hangolt. A többiek leszavaztak, így ott maradtunk. Ők se ismertek egy számot se, de attól még elvoltak a számokra, én meg gondoltam egyet és elindultam a buszmegálló felé, így legalább biztos nem késtem le az utolsó buszt. Már amúgy is csak a Tankcsapda maradt volna, az pedig engem nem érdekelt különösebben, mivel már nem játsszák a régi számokat, mint pl. Agyarország és társai. Így ért korai véget a második nap, de nem zavart különösebben, mert lélekben én már réges rég a harmadik, utolsó napra készültem.

 3. nap (szombat)

És ezzel elérkezett az utolsó, egyben leginkább várt nap. Nyolc előtt egy kicsivel értem fel, szóval elkaptuk a Republicnak még a hangolását is. Lassan indult a koncert, legalábbis számomra, aki nem kimondott fan, de a végére előkerültek az igazi slágerszámok is, így már a közönséggel együtt énekeltem a Repül a bálnát vagy épp a Mézga család főcímdalát. Összességében jó kis előadást hoztak össze, megadta a nap alaphangulatát. Utána átvonultunk a már törzshelyünknek számító Dreherbe, ahol a Depresszió kezdte a koncertjét. Hátul álltunk és onnan hallgattuk őket, egyikünk sem ismerte kimondottan a bandát, viszont jó kis zenét játszottak, megvolt a feelingje. Ám nem sokáig maradtunk, én személy szerint már nem bírtam csak álldogálni, miközben csak az járt a fejemben, hogy nem lesz helyünk. Így hát fele csapatot otthagytuk és beálltunk a nagyszínpad elé, ahol a staffosok már nagyban rendezgették a színpadot a finn csellisták számára. Aztán elkezdődött. Apocalyptica. Alapból egyik kedvenc bandám közé tartozott, már abból is kiindulva, hogy kb. 4-5 éve ismerhetem őket. De a koncert után... Hát. Egyértelműen bekerült úgy az első 10-be, ha nem az első 5-be. Fantasztikusak voltak a srácok. Eszméletlen koncertet nyomtak le. Ahogy a három cselló felsírt, a dob pedig adta az egészhez az alapot. Profi előadás volt, erre nincs jobb szó. Ami pedig külön öröm volt, hogy végig tartották a kapcsolatot a közönséggel, a számok között beszéltek hozzánk, pár szót magyarul is elgagyogtak (Perttu eggyö-kettö-hááárom csello számolása felejthetetlen :3), a számok alatt is végig hergeltek minket, előadták magukat, csapkodták egymást a vonókkal, Paavo konkrétan megszexuálta a csellóját és egyszerűen nagyon aranyosak voltak. A számok pedig of course fantasztikusak voltak. Habár választhattak volna jobb énekest is a turnéra, de ettől eltekintve hibátlan volt az egész. Amit csak tudtam teli torokból énekeltem azzal a kevéske hangommal ami megmaradt a sok visítás meg üvöltés után. Nem volt sok helyünk, de azért egy lájtos headbang is belefért és azt hiszem a teljes extázisnál nincs jobb szó, amely leírta volna az állapotunkat. Azt pedig mondanom sem kell, hogy beleszerettem Perttuba :D
A koncert után lézengtünk egy cseppet, benéztünk a Dreherbe ahol épp a 30Y volt a soros, majd egy olyan 20 perces füvön üldögélés után lecsúsztam a nagy csúszdán is. Ezek után mikor beszálltam anya kocsijába... Hát le se lehetett lőni, annyira pörögtem.
Összességében: nem csupa pozitív élmény volt ez a négy nap, de a jó dolgok maximálisan felülírják az összes buktatót. Egy pillanatra sem bántam meg, hogy rávettem magam a dologra, és valószínű, hogy jövőre is bepróbálkozom vele. Addig is... I don't care!

I'm Not Jesus!

Dirty little secret,
Dirty little lies.
Say your prayers and comb your hair,
Save your soul tonight. ♪♫

Te

Összekuporodva fekszem az ágyamon, miközben a te arcodat bámulom a képernyőn. A mosolyod, az apró ráncokat a szemed sarkában, a kezeidet, az orrod vonalát. Nem tudom eldönteni, hogy sírni akarok-e vagy épp hogy nagyon is boldog vagyok. Valahogy mindig ez a helyzet áll fent ha te is a képbe jössz. És most nagyon is a képbe jöttél, ellenkezést nem tűrően bemásztál a közepébe és nem vagy hajlandó tágítani onnan. És a legszomorúbb, hogy ezt nem is bánom. Az elmúlt pár nap... Olyan érzés, mintha szétszaggatták volna a szívemet. Mintha most tényleg beléd szerettem volna, közben pedig teljesen kiábrándultam volna belőled. Már unom ezt a kettősséget, hogy nem tudom, mi is történik velem. Nem értem, hogy hogy lehet valakit egyszerre szeretni és mégse. Márpedig most ez történik bennem, én pedig teljesen tanácstalan vagyok. A tanácstalanság mellett pedig még a lelkiismeret furdalás is gyötör természetesen, valahányszor csak rád gondolok. Mert ezt nem lenne szabad, és ezt én is tudom pontosan. És mégis... Nem bírom. Kellesz. Most. Itt. Azonnal. És közel. Közben pedig nem lenne szívem elszakítani téged tőlük. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem lenne, mert ha mégis, akkor már tényleg átléptem egy olyan pontot, amelyet nem kellett volna. Olyan nehéz így. Az önzőség harcol bennem az elégedettséggel, hogy boldog vagy. És tudom, hogy melyiknek kéne győznie, de egyszerűen nem tudom elintézni ennyivel. Kellesz. Kellesz. Érted? Dehogy érted, el se tudod képzelni magad más mellett. Nekem pedig ettől zokogni támad kedvem. Újra.

Ain't afraid to die

Az út amelyen jártunk
immár semmivé lett
Mégis tovább haladok,
talán találkozhatok még veled

A tetején egy szelíd, lejtős dombnak,
a hó lassan alászáll
bennem pedig végleg tudatosul,
hogy nem érhetek el hozzád
A szobádban a kedvenc virágod most...

A tavalyi év utolsó havas napján
egy megmásíthatatlan ígéret tétetett
Mikor erre gondoltam, a hó csepegett kezeimből
ahogyan olvadni kezdett

A tetején egy szelíd, lejtős dombnak,
a hó lassan alászáll
bennem pedig végleg tudatosul,
hogy nem érhetek el hozzád
A szobádban a kedvenc virágod most...

Egyedül voltam az ablak mellett a havat bámulva,
az emléked járt a fejemben
Te egyszer csak megjelensz az üvegen keresztül
és az utolsó csókot rád lehelem

Hé... mosolyogj, ne sírj többé
Mostantól figyelni foglak örökké

A tetején egy szelíd, lejtős dombnak,
a hó lassan alászáll
bennem pedig végleg tudatosul,
hogy nem érhetek el hozzád
A szobádban a kedvenc virágod most...

A fény csendesen elhal a hófehér városban
Az utolsó évszak színeit láttad
A könnycseppek hullása, a valóság kegyetlen, nem igaz?
Az utolsó évszak színeit láttad

Talán a színeid a négy évszakkal együtt eltűnnek majd
A hó olvad, a sarki virágok szirmot bontanak

Láttad ahogyan lágyan elolvadnak a "színek"
Az év utolsó napján, amelyen a hó esett

(Egyetlen virág az utcasarkon Ahogy felnézek az égre, az utolsó hópehely a kezeimbe hullik)
- Dir en Grey: Ain't afriad to die (saját fordítás) ♪♫

Zenedoboz

Az évszázados köveken cipők kopognak ahogy az emberek áradata suhan a régi utcán igyekezve céljuk felé. A keskeny utat csodás házak szegélyezik, homlokzatukat minták díszítik, az erkélyeken finoman művelt kovácsolt vas korlát ragyog, az ablakok megcsillannak, ahogy a delelő Nap rájuk veti fényét. A forgatagban senki nem méltatja még csak pillantásra se a kivételes szépségű környezetet, még csak a kirakatokat sem, melyek előtt máskor oly hosszasan képesek elidőzni. Mindenki munkába vagy épp a piacra siet, bajos ügyeit intézi, a gyereket kíséri az iskolába vagy épp, hogy ő tart az egyetem felé. Csupán egy keskeny, árnyas kis sikátorban üldögél valaki. Nem koldus, ez rögtön feltűnik mindenkinek, aki meglátja. Hosszú haja gondos kontyba csavarva, bár már kiszabadult egy-egy tincs, mely most rakoncátlanul hullik a bájos arcba. Ruhája is drága kelme, azonban több helyen elszakadt és mocsok fedi a nagy részét, ahogy magát a lányt is. Ujján gyűrű csillog, mellén nyakék pihen, szemei körül elkenődött a festék. Már maga ez a megjelenés is megrendítő, ám ami igazán visszataszítóvá teszi az amúgy finom hölgyet, az az eszelős kifejezés, mely az arcán honol. Szemei nagyra nyílva, pupillái szinte gombostűhegynyire összeszűkülve, hogy a smaragd írisz szinte vakítónak látszik az enyhe jádeszín pászmákkal. A telt ajkak vicsorba húzódnak, kivillannak közöttük az egyforma, apró, hófehér fogacskák. A pisze orr dacosan mered előre, a szemöldök merészen ível felfelé, a szinte már borostyánba hajló vörös hajtincsek vad keretet adnak a szív alakú orcának. A finom ujjak között egy eltörött porcelánbaba hever, melyről a ruha szinte már lefoszlott, haja gubancos és olyan mélységes szomorúságot kelt az emberben a látványa, hogy inkább tudomást sem véve róla gyorsan elfordul mindenki, nehogy egy pillanattal is tovább kelljen gondoljon rá. A megviselt lány szüntelenül vonszolja előre magát, mintha a babához hasonlóan ő is eltört volna és soha többé nem lenne képes egyenes derékkal, büszkén járni. Hosszú percek telnek el, mire nagy szenvedés árán ugyan, de eljut céljához, mely egy gazdagon díszített kirakat, egy hatalmas, makulátlan üveglappal. A brokáttal, bársonnyal, szaténnal és selyemmel leterített polcokon sorakoznak az áruk, melyek a legfinomabban megművelt ékszerek, aprólékos munkával elkészített tűgoblenek, arannyal bevont apró tárgyacskák, miniatűrök, csodás faragványokkal díszített gyertyatartók. Ám a lány nem ezeket figyeli, nem érdekli őt a pompa, melyet sugároznak. Az egyik sarokban megbújó apró, ám annál elragadóbb zenedobozt bámulja meredten. Az apró, ébenből faragott dobozka sarkainál sárgaréz indák erednek, a belsejét mélybordó bársony béleli, abból emelkedik ki az aprócska táncos üvegszobra. A piciny balettos szüntelenül forog körbe, olyan kecsességgel, amely az égi madarak sajátja. A lány a kirakaton keresztül is hallja a halk zeneszót, amely a legelbűvölőbb, legfülbemászóbb és egyben legszívszorítóbb, amit valaha hallott. A hangok gyengéden követik egymást, a dallamok egymásba folynak, hogy aztán hirtelen haljanak majd el, ha majd elkövetkezik a dobozka újabb felhúzásának ideje. Ám ez még messze van, és addig is a lány rendületlen áhitattal bámulja tovább az apró remekművet. Kezeit sóváran illeszti a kirakatra, hogy aztán egy bő félórával később a tulaj botjával kergesse el az újra- és újra visszatérő hajdani nemeshölgyet. ♪♫

Balkoni gondolatok

Az éjszakai szellő lágyan meglebbenti a függöny vékony anyagát, hogy aztán végigsimítsa a lány lúdbőrös karját, majd belekapjon a hajába is. Nem hallatszik semmi az éj neszein kívül, egy macska felmászik egy fára, a távolból kutyaugatás hallik, a bogarak duruzsolása kellemes nyugalommal tölti el az éjszakát. Szokatlanul felhőtlen az ég is, csak egy nagyobbacska felhő nyúlik bele a Holdba, hogy annak világa különös árnyakat fessen rá. A csillagok fényesen ragyognak, hiszen a városka nem elég nagy ahhoz, hogy éjszakai fényei elnyomhassák az égboltozat kicsiny lámpásait. Egy gyenge sóhajtás borzongatja végig a tájat, majd anyag csúszik anyagon. A lány összébb húzza magán szatén hálóköntösét, hogy aztán egy pillanattal később tincseivel kezdjen el játszadozni. Amint megunja az értelmetlen pótcselekvést, előrébb lép és a finoman megművelt kovácsoltvas korlátra támaszkodik és onnan kezdi el szemlélni az eget, mely most indigókék búraként borul a világra. Halkan dúdolgatni kezd egy dallamot, melyet nem is tudott hol hallott, ám a hangok rövid láncolata könnyűszerrel mászott bele fülébe, hogy aztán egész nap csak ez járjon a fejében. Dús ajkain halvány mosoly dereng fel, majd halk kuncogás hagyja el száját. Állát kezére támasztja és révetegen bámul el a messzeségbe, miközben fejében a szeretett férfi képe jelenik meg. Percekig nem változik semmi, majd a lány arcvonásai fokozatosan komorulnak el, ahogy a komoly, kelletlen gondolatok átveszik elméjében az irányítást. Egyre csak újabb gondok, bajok, problémák jutnak eszébe, hogy aztán végleg elvegyék kedvét a szertelen nevetgéléstől. Homlokán sűrű ráncok jelennek meg ahogy szemöldökét összevonja, szája tudta nélkül is aranyosan csücsörít. Egy hirtelen mozdulattal egyenesedik fel, ezzel elsöpörve a zavaró gondolatokat. Körbenéz, csupasz lábaival toporog a csempén, melyre a nap folyamán rátűzött a Nap és most kellemesen árasztja magából a meleget. Még egyszer, utoljára végigsimít a hideg korláton hogy aztán egy hirtelen fordulattal visszainduljon a szobába és tovább folytassa álmodozását a férfiről, kiért képes lenne mosolyogva vállalni a halált is.

Viharom Tavaszom

Minden mi belőlem maradt
Vérző sebekkel bőröm alatt
Szememben viharral
Szívemben tavasszal
várja,hogy el jöjjön az a nap ♪♫

Sebhely

Hiány. Vágyódás. Sóvárgás. A napjaim ezekkel telnek. Valahányszor ránézek, megérzem jellegzetes, csípős, kicsit kesernyés illatát, véletlenül súrolja a lábam a lábát vagy a kezem a kezét, vagy csak egyszerűen rágondolok... Olyan, mintha életem igazi értelme lenne, de az nem lehet, elvégre eddig is megvoltam nélküle. Most mégis, olyan szenvedést okoz a hiánya, akár a legapróbb is, legyen az csak pár méter, amely elválaszt minket, hogy azt képtelen vagyok szavakba önteni. Nem értem. Mi változott megint? Tavasz lett én pedig újonnan beleszerettem? Nem, ez nem lehet. Más ésszerű magyarázatom márpedig nincs, egyik napról a másikra egyre nő a vágyódásom, a kívánalmam feléje. És lassan már nem tudok majd gátat szabni neki, pedig nem engedhetem, hogy utat törjön magának. Nem, még egyszer ugyanazt a hibát nem fogom elkövetni. Épp elég szenvedést okozott az is, mikor először vétettem, pedig annak már több éve. Még egyszer nem vagyok hajlandó itt elrontani. De most valahogy más. Mintha most ő próbálna közeledni. Vagy csak beképzelem, csupán egy hitvány délibáb, illúzió lenne, melyet szívem vetít elém, hogy reményt merítsek belőle a túléléshez, hogy akarjam hajszolni napról napra az élet apró örömeit? Nem tudom. De ha mégis ez a helyzet... Nem, azt nem tudnám elviselni, hogy már a testem is ellenem esküdött. Elegem van az állandó csalódásból, a hasztalan reményből pedig még inkább. Ezt nem lehet elviselni. Nap mint nap csendben ülni mellette, miközben minden energiám arra megy el, hogy ne érintsem, ne vessem rá magam, ne törleszkedjek hozzá és leginkább, hogy ne szólítsam meg. Félek megszólalni, azzal csak mindent megint elrontanék. Mindeközben persze ott motoszkál bennem a parányi, bizonytalan hangocska, hogy mi van, ha ő közben arra vár, hogy végre megtörjem a csendet. De nem akarok hallgatni rá. Egyszer már átvert és annak máig viselem a nyomát.

Chou

Ahogy lehunyom szemeimet, az ajkaink közelednek egymáshoz
Amikor már majdnem összeérnek "Félek, fel akarlak falni"
Nem hallhatok többet ebből a gyönyörű hangból?
Egy cérnával húzott mérgezett tű "Mondd, hol szeretnéd, hogy leszúrjanak?"

Egy szerelemben csapdába esett pillangó vagyok
A pézsma illata nagyon erős, kellemetlen
A kedvességed körülfon, akár egy pók fonala
Ez nem szerelem, de akkor miért van az, hogy
Tartani szeretnélek, ha csak egyszer is

Egy szerelemben csapdába esett pillangó vagyok
Ma valami új születik
De egy rózsa kissé ravasz lehet
Nem minden pillangó áll meg egy virágnál?
Ez nem szerelem, de akkor miért van az, hogy
El akarom hinni a hazugságaid

Egy tiszavirág életű lét, egy mulandó szerelem, semmi vesztenivalóm nincs
Hiába tudom, hogy nem kéne megtennem, tovább játszok a fonállal a macska bölcsője felett

Mint ahogy este tartottál,
Még mindig nem mondhatom el
"Ne tégy hasztalanul boldoggá a romlatlan mosolyaiddal"
Ahogy holnap, úgy holnapután, azt akarom, hogy te tarts

Egy szerelemben csapdába esett pillangó vagyok
Úgy teszek, mintha nem venném észre a maradványait a többi lánynak
Még ha nem is tudunk találkozni, még ha te csak játszol is, én boldog vagyok
Ez még nem szerelem, de akkor miért van az, hogy
Elkeseredettnek érzem magam, mikor elhajítasz

Egy szerelemben csapdába esett pillangó vagyok
Nem számít mennyire szenvedek, nem mehetek el
A pontig amit éppen kimondtam
Te szédítettél
Ez nem szerelem, nem szerelem
Csak ahogy elképzeltelek téged

Ha ezt nevezed szenvedésnek, akkor nem viszolygok tőle
A fájdalom és a rosszakarat nem ugyanaz
Hiába tudom, hogy nem kéne megtennem, folytatom a kötéltáncot egy fonalon

Zuhanok, bár már keresztül vittem
Nem számít hova megyek, a pokol megvár
De ez jó, jobb szeretem ezt, mint az egyedüllétet
Üldözni foglak Bármerre zuhanunk én követlek Hajszolom az illatod

Két csapdát állítottak fel, "pézsma" és "pókháló"
Még mindig egyedül, még mindig egyedül. Noha nem tudok semmit, te magadba szívsz
- Acid Black Cherry: Chou (saját fordítás) ♪♫

Resonance

Hiába kaptam meg, még mindig elégedetlen vagyok, elhagyatott újra,
a függönyt levágták és lehullott, a harang minden zavar nélkül szól!

Mennyit fogok még lopni, mielőtt megelégednék? Nem tudom megjósolni...
Meg fogom mondani a visszatérésed okát, neked, ki bizonytalannak látszol

A szabadság egy andalító, homályos dolog, mint egy káprázat,
egy korlátok nélküli, lehetetlen dolog, melybe mélységesen beleszerettem

Ebben az elzárt világban nincs olyan, hogy tökéletesség,
ezért fogadd el ezt a választott, elengedhetetlen ellenállást

Az, amit én kaptam, két mosolygó arc,
egy bájos, rút csapdával kezdve és folytatva a bujkálásig

A szabadság egy andalító, homályos dolog, mint egy káprázat,
egy korlátok nélküli, lehetetlen dolog, melybe mélységesen beleszerettem

Ebben az elzárt világban nincs olyan, hogy tökéletesség,
ezért fogadd el ezt a választott, elengedhetetlen ellenállást,
az apró lehetőség a rácsok mögött található,
a nyugalomban, ami bekerít, mintha elfogtak volna
- Exist Trace: Resonance (saját fordítás) ♪♫

Berzsenyi D.: Levéltöredék barátnémhoz

Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz

Verselemzés

Berzsenyi e művét 1804 után írta, ám pontos dátumot – mint több más műve esetében – itt sem tudhatunk. Költészetére jellemzőek voltak a korai romantikus vonások, mely ebben a versben is megmutatkoznak. Habár a címben levéltöredék szerepel, a költemény szinte már inkább elégia, mint episztola, leginkább a kettő egy különös, Berzsenyire jellemző egyvelege. A cím egy töredékre utal, ám a vers elolvasása után az embernek mégis teljesség érzete van, nem tűnik befejezetlennek, annál inkább egy tökéletesen megkomponált, kerek egésznek.

A mű egy megszólítással indul, itt még egyértelműen megmaradva a levélformánál, ám a későbbiekben egy létösszegző, önelemző leírásba megy át. Az első versszakban „barátnéjához” intézi szavait, megtagadja a barátné kérdését, ám itt egy alapvető ellentmondása tűnik fel a versnek, ugyanis a látszólagosan visszautasított kérdésre a vers további része adja a feleletet. A második versszakban már teljesen eltűnt a levél-jelleg, egy tájleírás veszi kezdetét, mely egy őszi szürkületet, estét jelenít meg a tanyáján. Egy tipikusan romantikus képet fest le elénk, szinte magunk előtt látjuk az „agg diófát” és az alatta pislákoló fénypontot. A távolból csak halkan hallatszanak a mulatság neszei, az este csendjét leginkább az őszibogár búgása töri meg.

Ebben az idillikus állapotban merül el a költő képzelete ábrándos képeiben, felidézve magában a múlt örömeit és egy szebb, jobb, tökéletesebb világot képzelve el. Ám épp ez a fantáziálás hívja fel a figyelmet a költő jelenlegi helyzetére, mely leginkább siralmas, hiszen nem talál számára ideális lelki társat, szerelme kihunyófélben van. A kiábrándító valóság hangsúlyozza ki a múlt pótolhatatlan, visszahozhatatlan csodáit, melyek miatt a költő mély melankóliába zuhant.

Az utolsó, ötödik versszakban, kivetíti az eddig leírtakat az egész életére, „élete képének” nevezi. Ebben azt írja le, hogy már az ábrándozásait is elhomályosítja a jelen súlya, nem tud az emlékeibe menekülni. Nem maradt neki más, csupán az egyre hamvadó szerelme és a saját melankóliája. Ez a versszak méltó lezárása a műnek, nem egy elcsépelt életbölcsességet fogalmaz meg, hanem saját élete konklúzióját írja le benne, leginkább emiatt a versszak miatt lehet a költeményre a létösszegző jelzőt használni.

A mű egészét végigkíséri az évszakok toposza, azonban ez a versnek csak a vége felé tudatosul az olvasóban. A költemény elején említi a költő, hogy egy őszi estéről van szó – a végére pedig már mindenkinek világossá válik, hogy itt az ősz nem csak mint tájleíróelem jelenik meg, hanem a saját öregedését szimbolizálja ezzel. Itt érti csak meg igazán az olvasó, hogy a költő a közeledő elmúlás miatt elmélkedik a múlton és értelmezi újra életét.

Ezzel, illetve a számtalan metaforával együtt a költő egy igazán egyedi, különleges hangulatot tudott adni a versnek, melyben megjelennek a romantikus elemek, valamint egyfajta magasztos, ódákra jellemző megfogalmazás is megfigyelhető – leginkább a jelzős szerkezetek miatt. További különlegesség az újra és újra feltűnő tűz-, láng elemek (tüzemet gerjesztem, kanócom pislogó lángjai, szerelem hamvadó szikrája), melyek szintén az elmúlást hivatottak jelképezni.

Összességében elmondhatjuk, hogy a vers egészét végigkíséri a magány, a búskomorság érzete, mégsem a kilátástalanság sugárzik belőle, hanem egyfajta, az élet dolgaiba való belenyugvás. A költő mesterien alakította ki a vers páratlan hangulatát, mely igazán megkapó és emlékezetes. Az olvasó a lírai énnel együtt gondolja át eddigi életét és vonja le a tanulságot: az élet egyszeri és megismételhetetlen, éppen ezért minden apró pillanata megbecsülésre érdemes.

Des Contraires

Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tûzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánal vad láz diderget;
Hazám földjén is számûzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszuság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körûl sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó
éjszakát;
Várom, senkitõl örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megõrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.

Ajánlás

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet
Mert befogad s kitaszít a világ.
- François Villon: Ellentétek balladája (Szabó Lőrinc fordításában)

Aludni

Zavarodottság. Mostanában egyre többet gondolok rá, nemrég láthattam is személyesen, most pedig a képernyőn bámulom naphosszat. Mindeközben a másik jut eszembe, a másik, akivel kapcsolatban újra és újra felcsillan a remény hitvány szikrája és aki miatt képtelen vagyok továbbhaladni. Mindig csak ő és ő. Már engem is untatnak a szavaim, el se merem képzelni, hogy mások mit gondolhatnak, fájna az igazság. És ha ez nem lenne elég... Még pár hét és a harmadikkal fogok találkozni. Félek. Rettegek attól, hogy mi lesz. Mióta legutóbb találkoztunk... Számtalan szégyenteljes dolog történt, amelyeket legszívesebben kitörölnék az emlékeimből, de nem tehetem, mert szorosan összekapcsolódnak olyan eseményekkel, amelyeket féltve őrzök. Túl sok. Nem tudom mit akarok. Legyen már vége. Legyen már vége. Legyen már vége. Elegem van. Csak aludni akarok valaki karjaiban, de hogy ki az a valaki, azt még én magam sem tudom eldönteni. Képtelen vagyok a választásra, nem tudom megmondani, hogy mit is szeretnék igazán. Ez mit jelent? Meddig fog ez még tartani? Egyáltalán el fog múlni? Ezt értenék az emberek az ifjúkori zavarodottságon? Akkor mégis miért hiszem azt, hogy a többi korombeli nem ennyire tanácstalan és nincs ennyire az útvesztő mélyén? Csak én kaptam ilyen lapokat? De én már nem akarok játszani... Csak aludni szeretnék. Mélyen. Miközben érzem, hogy végre nem vagyok egyedül.

Múzsa

Nem vagyok normális. Tudom, ez nem újdonság, de sosem voltam még ennyire biztos benne. Miért? Miért kellett elkezdenem megint ezt hallgatnom? Nem volt jó nekem nélküle? Ostoba kérdés, persze, hogy nem... Nem mondom, nem teltek rosszul az utóbbi napjaim, heteim, sokat nevettem, hülyéskedtem, mégis... Valami hiányzott. Azt hiszem rájöttem mi: az érzelmek. Nem, nem hazudtam a barátaim szemébe, tényleg élveztem a velük töltött időt, de hiányzott már egy mély érzés, egy olyan igazi. És azt kell mondja, szörnyű érzés beismerni magamnak, hogy csak te okozol nekem jelenleg ilyen valódi érzelmet. Hogy erre mikor jöttem rá? Mikor a rajz házimon gondolkodtam. Egy vázlatot kellett készítenünk egy A/4-es lapra „Múzsám, a természet” címmel, nekem pedig nagyon hosszú ideig nem volt semmi használható ötletem, csupán elcsépelt közhelyek, sablonok, pedig most elhatároztam, hogy tényleg komolyan veszem a vázlat készítését. Aztán persze nem így történt, elszaladt az idő, és hajnali egy óra tájt úgy feküdtem le, hogy el se kezdtem a rajzot. Csak feküdtem a kényelmes ágyamban, bámultam a sötét semmit és miközben pontosan tudtam, hogy nemsokára úgyis álomba zuhanok, olyan fáradt vagyok már, elkezdtem gondolkozni, hogy holnap mit alkossak vázlatként. Egy fáradt mozdulattal söpörtem ki az elmémből a már százszor elhasznált ötleteket, nem, nekem most valami új kell. És akkor eszembe jutottál… Másnap reggel nem emlékeztem, hogy mit találtam ki mielőtt elaludtam volna, csak annyi derengett, hogy az utolsó pillanatban volt egy jó, egy új, egy egyedi ötletem, de hogy mi? Csak az unalmas órán ülve jutott eszembe, hogy rád gondoltam… És ahogyan újra felrémlett az arcod, a mozdulataid, az a kevéske emlék, amelyet féltve őrzök rólad… Megszállt az ihlet. Utána több órán keresztül rajzoltam, nem érdekelt már az óra anyaga, csak minél hamarabb kész akartam lenni a vázlattal, melyre aztán büszke lehetek. Végül elkészült. A végtelen óceán, a lemenő Nap, egy sziklaszirt. Eddig a szokásos giccses, romantikus táj. Remegő kézzel rajzoltam meg rá az alakodat, ahogyan egy profi mozdulataival ugrassz fejest a több 10 méter magas szirtről. Miután félve letettem a ceruzát és megnéztem a rajzot… Életemben először elégedettséget éreztem egy rajzom iránt. Tudtam, hogy nem lett tökéletes – elvégre vázlat –, hiába láttam a számtalan hibáját, mégis büszkeség és egyfajta megmagyarázhatatlan eufória fogott el, ahogy tüzetesen megvizsgáltam. Amikor rajzon megmutattam a tanárnak, az csak csodálkozva nézett rám, hogy öngyilkos?! Mire én csak egy mosoly keretében annyit feleltem, hogy nem, sziklaugró. A tanárnak elkerekedtek a szemei, majd egy pillanat múlva elégedetten csillogó szemekkel írta be nekem az ötöst, hogy aztán elküldjön, hogy kezdjem el a végleges munkát. A fejemben még nem volt tiszta, hogy mit is akarok csinálni vele, csak annyiban voltam biztos, hogy pasztellel szeretném megcsinálni, látni akartam az egymásba mosódott színeket. Lelkesen kezdtem el dolgozni a tiszta, hófehér lapon, mindenfajta előrajzolás nélkül. Egymás után vittem fel a színeket, szinte megszállottan dolgoztam, mikor pedig egy pillanatra megpihentem és felemeltem a fejem, hogy körbenézzek, a többiek mit csinálnak, meglepődve vettem észre, hogy a mellettem ülő lenyűgözve bámulja az előttem lévő papírt. Én is ránéztem, én azonban csak a félkész munkát láttam benne, amely befejezésére megmagyarázhatatlan kényszert érzek. Visszanéztem rá, ő pedig már engem nézett. Felvontam az egyik szemöldököm, mire csak mosolyogva annyit mondott, hogy utálná elismerni, hogy milyen jól sikerült és hogy tehetséges vagyok. Egy pillanatra ledöbbentem, majd felnevettem és fejcsóválva folytattam a munkát. Az arcomra pedig visszaköltözött a derűs mosoly, mely mindig ott honol, ha az én múzsámra, rád gondolok.

Mushi ~ Mellőzőtten

kokoro ga tozashite ima ni mo kuzureochiru
namida wo koroshite sakebu hibi yo
kokoro ga nokoshita shinjiru imi no tsuyosa wo
watashi wo koroshita watashi kokoro ♪♫

J. Pannonius: Lelkemhez

Janus Pannonius: Lelkemhez

Verselemzés

Janus Pannonius e művét 1466 és 1468 között írta, egyesek szerint ez az időszak volt alkotói csúcskorszaka. A vers műfaja elégia, egy létértelmező filozófiai eszmefuttatás, mely megrendítő kétségbeesettséget, kiábrándultságot tükröz.

A költő saját lelkét szólítja meg, újplatonista gondolatokat fogalmaz meg a versben, melyek szerint a lélek egy magasabb rendű, tisztán szellemi természetű világba tartozik, ellentétben a testtel, mely a természeti világhoz kapcsolódik. Ugyancsak az újplatonista szemléletben jelenik meg a lélekvándorlás elmélete is, mely az egész versben jelen van.
A mű első szakaszában a lélek égi útját taglalja, amely az isteni szférából indul, majd onnan ereszkedik alá a Földre, miután ivott a Léthe folyó vizéből - ez garantálja a lélek előző életének feledését. Ez után felsorolja, hogy milyen erényeket kap a lélek a különböző csillagoktól, bolygóktól (Szaturnusz, Jupiter, Mars, Vénusz, Merkúr).
A második szakaszban azt írja le, hogy a „büszke derű”-t sugárzó lélek milyen méltatlan testet kapott. Katalógusszerűen sorolja fel a teste gyengeségeit, szinte visszataszítóan naturalisztikus képekkel mutatja be ezt a beteges „por-gúnyát”.
„Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom / Dermedten didereg, májamat őrli a láz.”
Szembe állítja a lélek adottságait a test tökéletlenségével, felveti, hogy a lélek azért választotta ezt a beteges testet, hogy könnyebben szabadulhasson belőle.
„Tán e törékeny test is azért volt kedves előtted, / Hogy csak e gyöngefalú fogda lakója legyél.”
Az utolsó részben tanácsot ad a léleknek, miszerint minél hamarabb szabaduljon meg a test béklyójától, térjen vissza a kozmoszba és kezdje meg 1000 éves megtisztulását. Felhívja rá a figyelmét, hogy ne igyon a Léthe folyóból, ne felejtse el, hogy az emberi testnél nincs nyomorúságosabb. Ezzel a saját lelkének és testének egymáshoz rendelődésének kudarcát az emberi létre is kiterjeszti, az emberi sors végzetévé általánosítja.
A mű egésze alatt megfigyelhetőek a korra jellemző mitológiai utalások, legyen szó akár az ókori istenségeket megtestesítő égitestekről, vagy az erős emberi testet szimbolizáló Atlaszról. A disztichonban íródott műre jellemző még a hangnemek váltakozása is, az elején lévő ódai emelkedettséget először az irónia, majd a keserűség váltja fel.
A mű megírása után nem sokkal a költő tüdőbajban hunyt el, ez a vers egyfajta elmélkedése a halállal szembenéző alkotónak. Mindenképpen kiemelkedő alkotása – talán a legszemélyesebb is. A mély filozófiai gondolatok, a test és a lélek viszonyának fejtegetése megragadja az olvasót, elgondolkodtatja és talán hasznosabb életre is sarkallja.