Te

Összekuporodva fekszem az ágyamon, miközben a te arcodat bámulom a képernyőn. A mosolyod, az apró ráncokat a szemed sarkában, a kezeidet, az orrod vonalát. Nem tudom eldönteni, hogy sírni akarok-e vagy épp hogy nagyon is boldog vagyok. Valahogy mindig ez a helyzet áll fent ha te is a képbe jössz. És most nagyon is a képbe jöttél, ellenkezést nem tűrően bemásztál a közepébe és nem vagy hajlandó tágítani onnan. És a legszomorúbb, hogy ezt nem is bánom. Az elmúlt pár nap... Olyan érzés, mintha szétszaggatták volna a szívemet. Mintha most tényleg beléd szerettem volna, közben pedig teljesen kiábrándultam volna belőled. Már unom ezt a kettősséget, hogy nem tudom, mi is történik velem. Nem értem, hogy hogy lehet valakit egyszerre szeretni és mégse. Márpedig most ez történik bennem, én pedig teljesen tanácstalan vagyok. A tanácstalanság mellett pedig még a lelkiismeret furdalás is gyötör természetesen, valahányszor csak rád gondolok. Mert ezt nem lenne szabad, és ezt én is tudom pontosan. És mégis... Nem bírom. Kellesz. Most. Itt. Azonnal. És közel. Közben pedig nem lenne szívem elszakítani téged tőlük. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem lenne, mert ha mégis, akkor már tényleg átléptem egy olyan pontot, amelyet nem kellett volna. Olyan nehéz így. Az önzőség harcol bennem az elégedettséggel, hogy boldog vagy. És tudom, hogy melyiknek kéne győznie, de egyszerűen nem tudom elintézni ennyivel. Kellesz. Kellesz. Érted? Dehogy érted, el se tudod képzelni magad más mellett. Nekem pedig ettől zokogni támad kedvem. Újra.