Várakozás

Holnap balettre megyek. Egyrészt persze nagyon várom, folyamatosan azon agyalok, mit is illene felvenni, mert hiába lesz egy sportcsarnokba megtartva, mégis csak balett, másrészt viszont a legkevésbé sem tud érdekelni, mivel nem vele megyek. Nem mintha ennek lett volna valaha is reális esélye, de azért mégis. Újabban megint csak róla ábrándozom a nap 26-27 órájában, és akkor még finoman fogalmaztam. Régen volt már ekkora a kényszer bennem, hogy egyszerűen csak a képébe vágjam az érzéseim. Mondjuk ahhoz első körben nem ártana, ha legalább én tisztában lennék velük. Mert most őszintén, mit tudok biztosan? Szeretem? Igen! Bár én a három héttel ezelőtt hozzánk kerülő macskát is megszerettem már, úgyhogy ez nem nagy teljesítmény. Szerelmes vagyok belé? Nos, jó kérdés. Fogalmam sincs, sose tapasztaltam még, hogy milyen is lehet egy olyan igazi, teljes szerelem. De az biztos, hogy jelenleg annál többet, hogy ő is érdeklődik irántam, nem is tudok elképzelni. Minden gondolatom középpontjában ő áll, már megint. Ő pedig csak tovább folytatja a viccelődést, soha nem néz a szemembe, nem szólít meg, az érintkezés legkisebb formáját is kerüli. Az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy nem csak velem, volt már öt évem megtanulni, hogy ő tényleg mindenkivel ilyen. Ennek ellenére, vagy épp pont ezért, mindent elsöprő féltékenység tör rám, mikor észreveszem, hogy véletlenül pont amögött a lány mögött ül a templomban, akiről tudom hogy tetszett/tetszik neki. És persze rögtön jönnek a kérdések: biztos véletlenül? Arról már nem is beszélve, mikor annak az idegesítő képződménynek adja oda a sütijét, aki nyáladzva teszi magát minden létezőnek akitől akar valamit. És még csodálkozom, hogy féltékenykedek. Noha a kérdés jogos, mégis mire? Én nem kapok tőle semmit, főként figyelmet nem, amire a leginkább vágynék. Nincs jogom ilyen érzelmekre, gondolatokra. De mégis, minden ilyen alkalommal olyan érzés fog el, mintha egyszerre döfnének át forró tűt a körmömön, csepegtetnének olvadó viaszt a hátamon és egy kecses pengével vagdosnák le a szemhéjaim. Szeretem a naturalisztikus képeket, említettem már? Nem? Ideje volt. Bár még ezek sem adják vissza igazán a gyötrelmem, ami naphosszat kínoz egy-egy ilyen eset után. Viszont tenni nem tudok semmit. Marad a már öt éve használt technika: várok. Ha kell, még öt évet. Csak egy kis reményt kérek, hogy van értelme ennek az egésznek. Mert én már nem találok benne.