Néha úgy érzem, hogy csak arra vagyok jó, hogy sírjanak nekem az emberek. De ha én is panaszkodok egy cseppet, akkor rögtön elfog a gyanú, hogy a francba se kívánnak. Csodálatos dolog, hogy semmire se kellesz úgy igazán. Tényleg, köszönöm nektek. Ez hiányzott.
Én próbálok kimaradni a dolgokból, hogy jó lesz nekem majd enélkül is. Jó lesz nekem minden nélkül. De aztán rájuk nézek, és egy szívtelen ribancnak érzem magam, úgyhogy nem mondok semmit. Csendben végighallgatom minden bajukat, még a végéhez hozzá is fűzök esetleg valamit, de valójában hallgatok. Évek óta csak hallgatok, mert rám nem kíváncsi senki. És olyan vicces, mikor ugyanerről panaszkodnak, de közben őket meghallgatnák, nem is egy, nem is két ember, mert ők még számítanak. Én már réges régen nem. Merthogy nekem úgy sem kell semmi. Én megvagyok. Egyedül. Én nem gondolom komolyan valójában, nekem sosincs semmi bajom. Persze, hát hogyne. Köszönöm, hogy ennyire törődtök velem, jól esik.
Ha esetleg elmegyünk valahová, akkor is felesleges vagyok. Hja persze, mert azt se akarták, hogy ott legyek. Nem szóltak, és csak az utolsó pillanatban beszéltek róla egyszer véletlenül előttem. Mert én mindig csak rájuk akaszkodom, mert nincs jobb dolgom. Pedig tudhatnám, hogy szerintük nekem ott nincs helyem. Én maradjak csak meg magamnak otthon, a gép előtt, és majd ugyancsak a gépen válaszolgassak nekik, mikor életük óriási problémáit ecsetelik. Mert nekem nincs életem, nekem ez csak jó, hogy megadják a lehetőséget, hogy lekössem magam. Mert én mindig ráérek erre. Köszönöm, hogy gondoltok rám, hogy mennyire unatkozhatok.
Nem is tudom mi lenne velem nélkületek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése