Zenedoboz

Az évszázados köveken cipők kopognak ahogy az emberek áradata suhan a régi utcán igyekezve céljuk felé. A keskeny utat csodás házak szegélyezik, homlokzatukat minták díszítik, az erkélyeken finoman művelt kovácsolt vas korlát ragyog, az ablakok megcsillannak, ahogy a delelő Nap rájuk veti fényét. A forgatagban senki nem méltatja még csak pillantásra se a kivételes szépségű környezetet, még csak a kirakatokat sem, melyek előtt máskor oly hosszasan képesek elidőzni. Mindenki munkába vagy épp a piacra siet, bajos ügyeit intézi, a gyereket kíséri az iskolába vagy épp, hogy ő tart az egyetem felé. Csupán egy keskeny, árnyas kis sikátorban üldögél valaki. Nem koldus, ez rögtön feltűnik mindenkinek, aki meglátja. Hosszú haja gondos kontyba csavarva, bár már kiszabadult egy-egy tincs, mely most rakoncátlanul hullik a bájos arcba. Ruhája is drága kelme, azonban több helyen elszakadt és mocsok fedi a nagy részét, ahogy magát a lányt is. Ujján gyűrű csillog, mellén nyakék pihen, szemei körül elkenődött a festék. Már maga ez a megjelenés is megrendítő, ám ami igazán visszataszítóvá teszi az amúgy finom hölgyet, az az eszelős kifejezés, mely az arcán honol. Szemei nagyra nyílva, pupillái szinte gombostűhegynyire összeszűkülve, hogy a smaragd írisz szinte vakítónak látszik az enyhe jádeszín pászmákkal. A telt ajkak vicsorba húzódnak, kivillannak közöttük az egyforma, apró, hófehér fogacskák. A pisze orr dacosan mered előre, a szemöldök merészen ível felfelé, a szinte már borostyánba hajló vörös hajtincsek vad keretet adnak a szív alakú orcának. A finom ujjak között egy eltörött porcelánbaba hever, melyről a ruha szinte már lefoszlott, haja gubancos és olyan mélységes szomorúságot kelt az emberben a látványa, hogy inkább tudomást sem véve róla gyorsan elfordul mindenki, nehogy egy pillanattal is tovább kelljen gondoljon rá. A megviselt lány szüntelenül vonszolja előre magát, mintha a babához hasonlóan ő is eltört volna és soha többé nem lenne képes egyenes derékkal, büszkén járni. Hosszú percek telnek el, mire nagy szenvedés árán ugyan, de eljut céljához, mely egy gazdagon díszített kirakat, egy hatalmas, makulátlan üveglappal. A brokáttal, bársonnyal, szaténnal és selyemmel leterített polcokon sorakoznak az áruk, melyek a legfinomabban megművelt ékszerek, aprólékos munkával elkészített tűgoblenek, arannyal bevont apró tárgyacskák, miniatűrök, csodás faragványokkal díszített gyertyatartók. Ám a lány nem ezeket figyeli, nem érdekli őt a pompa, melyet sugároznak. Az egyik sarokban megbújó apró, ám annál elragadóbb zenedobozt bámulja meredten. Az apró, ébenből faragott dobozka sarkainál sárgaréz indák erednek, a belsejét mélybordó bársony béleli, abból emelkedik ki az aprócska táncos üvegszobra. A piciny balettos szüntelenül forog körbe, olyan kecsességgel, amely az égi madarak sajátja. A lány a kirakaton keresztül is hallja a halk zeneszót, amely a legelbűvölőbb, legfülbemászóbb és egyben legszívszorítóbb, amit valaha hallott. A hangok gyengéden követik egymást, a dallamok egymásba folynak, hogy aztán hirtelen haljanak majd el, ha majd elkövetkezik a dobozka újabb felhúzásának ideje. Ám ez még messze van, és addig is a lány rendületlen áhitattal bámulja tovább az apró remekművet. Kezeit sóváran illeszti a kirakatra, hogy aztán egy bő félórával később a tulaj botjával kergesse el az újra- és újra visszatérő hajdani nemeshölgyet. ♪♫