Chou

Ahogy lehunyom szemeimet, az ajkaink közelednek egymáshoz
Amikor már majdnem összeérnek "Félek, fel akarlak falni"
Nem hallhatok többet ebből a gyönyörű hangból?
Egy cérnával húzott mérgezett tű "Mondd, hol szeretnéd, hogy leszúrjanak?"

Egy szerelemben csapdába esett pillangó vagyok
A pézsma illata nagyon erős, kellemetlen
A kedvességed körülfon, akár egy pók fonala
Ez nem szerelem, de akkor miért van az, hogy
Tartani szeretnélek, ha csak egyszer is

Egy szerelemben csapdába esett pillangó vagyok
Ma valami új születik
De egy rózsa kissé ravasz lehet
Nem minden pillangó áll meg egy virágnál?
Ez nem szerelem, de akkor miért van az, hogy
El akarom hinni a hazugságaid

Egy tiszavirág életű lét, egy mulandó szerelem, semmi vesztenivalóm nincs
Hiába tudom, hogy nem kéne megtennem, tovább játszok a fonállal a macska bölcsője felett

Mint ahogy este tartottál,
Még mindig nem mondhatom el
"Ne tégy hasztalanul boldoggá a romlatlan mosolyaiddal"
Ahogy holnap, úgy holnapután, azt akarom, hogy te tarts

Egy szerelemben csapdába esett pillangó vagyok
Úgy teszek, mintha nem venném észre a maradványait a többi lánynak
Még ha nem is tudunk találkozni, még ha te csak játszol is, én boldog vagyok
Ez még nem szerelem, de akkor miért van az, hogy
Elkeseredettnek érzem magam, mikor elhajítasz

Egy szerelemben csapdába esett pillangó vagyok
Nem számít mennyire szenvedek, nem mehetek el
A pontig amit éppen kimondtam
Te szédítettél
Ez nem szerelem, nem szerelem
Csak ahogy elképzeltelek téged

Ha ezt nevezed szenvedésnek, akkor nem viszolygok tőle
A fájdalom és a rosszakarat nem ugyanaz
Hiába tudom, hogy nem kéne megtennem, folytatom a kötéltáncot egy fonalon

Zuhanok, bár már keresztül vittem
Nem számít hova megyek, a pokol megvár
De ez jó, jobb szeretem ezt, mint az egyedüllétet
Üldözni foglak Bármerre zuhanunk én követlek Hajszolom az illatod

Két csapdát állítottak fel, "pézsma" és "pókháló"
Még mindig egyedül, még mindig egyedül. Noha nem tudok semmit, te magadba szívsz
- Acid Black Cherry: Chou (saját fordítás) ♪♫

Resonance

Hiába kaptam meg, még mindig elégedetlen vagyok, elhagyatott újra,
a függönyt levágták és lehullott, a harang minden zavar nélkül szól!

Mennyit fogok még lopni, mielőtt megelégednék? Nem tudom megjósolni...
Meg fogom mondani a visszatérésed okát, neked, ki bizonytalannak látszol

A szabadság egy andalító, homályos dolog, mint egy káprázat,
egy korlátok nélküli, lehetetlen dolog, melybe mélységesen beleszerettem

Ebben az elzárt világban nincs olyan, hogy tökéletesség,
ezért fogadd el ezt a választott, elengedhetetlen ellenállást

Az, amit én kaptam, két mosolygó arc,
egy bájos, rút csapdával kezdve és folytatva a bujkálásig

A szabadság egy andalító, homályos dolog, mint egy káprázat,
egy korlátok nélküli, lehetetlen dolog, melybe mélységesen beleszerettem

Ebben az elzárt világban nincs olyan, hogy tökéletesség,
ezért fogadd el ezt a választott, elengedhetetlen ellenállást,
az apró lehetőség a rácsok mögött található,
a nyugalomban, ami bekerít, mintha elfogtak volna
- Exist Trace: Resonance (saját fordítás) ♪♫

Berzsenyi D.: Levéltöredék barátnémhoz

Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz

Verselemzés

Berzsenyi e művét 1804 után írta, ám pontos dátumot – mint több más műve esetében – itt sem tudhatunk. Költészetére jellemzőek voltak a korai romantikus vonások, mely ebben a versben is megmutatkoznak. Habár a címben levéltöredék szerepel, a költemény szinte már inkább elégia, mint episztola, leginkább a kettő egy különös, Berzsenyire jellemző egyvelege. A cím egy töredékre utal, ám a vers elolvasása után az embernek mégis teljesség érzete van, nem tűnik befejezetlennek, annál inkább egy tökéletesen megkomponált, kerek egésznek.

A mű egy megszólítással indul, itt még egyértelműen megmaradva a levélformánál, ám a későbbiekben egy létösszegző, önelemző leírásba megy át. Az első versszakban „barátnéjához” intézi szavait, megtagadja a barátné kérdését, ám itt egy alapvető ellentmondása tűnik fel a versnek, ugyanis a látszólagosan visszautasított kérdésre a vers további része adja a feleletet. A második versszakban már teljesen eltűnt a levél-jelleg, egy tájleírás veszi kezdetét, mely egy őszi szürkületet, estét jelenít meg a tanyáján. Egy tipikusan romantikus képet fest le elénk, szinte magunk előtt látjuk az „agg diófát” és az alatta pislákoló fénypontot. A távolból csak halkan hallatszanak a mulatság neszei, az este csendjét leginkább az őszibogár búgása töri meg.

Ebben az idillikus állapotban merül el a költő képzelete ábrándos képeiben, felidézve magában a múlt örömeit és egy szebb, jobb, tökéletesebb világot képzelve el. Ám épp ez a fantáziálás hívja fel a figyelmet a költő jelenlegi helyzetére, mely leginkább siralmas, hiszen nem talál számára ideális lelki társat, szerelme kihunyófélben van. A kiábrándító valóság hangsúlyozza ki a múlt pótolhatatlan, visszahozhatatlan csodáit, melyek miatt a költő mély melankóliába zuhant.

Az utolsó, ötödik versszakban, kivetíti az eddig leírtakat az egész életére, „élete képének” nevezi. Ebben azt írja le, hogy már az ábrándozásait is elhomályosítja a jelen súlya, nem tud az emlékeibe menekülni. Nem maradt neki más, csupán az egyre hamvadó szerelme és a saját melankóliája. Ez a versszak méltó lezárása a műnek, nem egy elcsépelt életbölcsességet fogalmaz meg, hanem saját élete konklúzióját írja le benne, leginkább emiatt a versszak miatt lehet a költeményre a létösszegző jelzőt használni.

A mű egészét végigkíséri az évszakok toposza, azonban ez a versnek csak a vége felé tudatosul az olvasóban. A költemény elején említi a költő, hogy egy őszi estéről van szó – a végére pedig már mindenkinek világossá válik, hogy itt az ősz nem csak mint tájleíróelem jelenik meg, hanem a saját öregedését szimbolizálja ezzel. Itt érti csak meg igazán az olvasó, hogy a költő a közeledő elmúlás miatt elmélkedik a múlton és értelmezi újra életét.

Ezzel, illetve a számtalan metaforával együtt a költő egy igazán egyedi, különleges hangulatot tudott adni a versnek, melyben megjelennek a romantikus elemek, valamint egyfajta magasztos, ódákra jellemző megfogalmazás is megfigyelhető – leginkább a jelzős szerkezetek miatt. További különlegesség az újra és újra feltűnő tűz-, láng elemek (tüzemet gerjesztem, kanócom pislogó lángjai, szerelem hamvadó szikrája), melyek szintén az elmúlást hivatottak jelképezni.

Összességében elmondhatjuk, hogy a vers egészét végigkíséri a magány, a búskomorság érzete, mégsem a kilátástalanság sugárzik belőle, hanem egyfajta, az élet dolgaiba való belenyugvás. A költő mesterien alakította ki a vers páratlan hangulatát, mely igazán megkapó és emlékezetes. Az olvasó a lírai énnel együtt gondolja át eddigi életét és vonja le a tanulságot: az élet egyszeri és megismételhetetlen, éppen ezért minden apró pillanata megbecsülésre érdemes.

Des Contraires

Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tûzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánal vad láz diderget;
Hazám földjén is számûzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszuság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körûl sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó
éjszakát;
Várom, senkitõl örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megõrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.

Ajánlás

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet
Mert befogad s kitaszít a világ.
- François Villon: Ellentétek balladája (Szabó Lőrinc fordításában)

Aludni

Zavarodottság. Mostanában egyre többet gondolok rá, nemrég láthattam is személyesen, most pedig a képernyőn bámulom naphosszat. Mindeközben a másik jut eszembe, a másik, akivel kapcsolatban újra és újra felcsillan a remény hitvány szikrája és aki miatt képtelen vagyok továbbhaladni. Mindig csak ő és ő. Már engem is untatnak a szavaim, el se merem képzelni, hogy mások mit gondolhatnak, fájna az igazság. És ha ez nem lenne elég... Még pár hét és a harmadikkal fogok találkozni. Félek. Rettegek attól, hogy mi lesz. Mióta legutóbb találkoztunk... Számtalan szégyenteljes dolog történt, amelyeket legszívesebben kitörölnék az emlékeimből, de nem tehetem, mert szorosan összekapcsolódnak olyan eseményekkel, amelyeket féltve őrzök. Túl sok. Nem tudom mit akarok. Legyen már vége. Legyen már vége. Legyen már vége. Elegem van. Csak aludni akarok valaki karjaiban, de hogy ki az a valaki, azt még én magam sem tudom eldönteni. Képtelen vagyok a választásra, nem tudom megmondani, hogy mit is szeretnék igazán. Ez mit jelent? Meddig fog ez még tartani? Egyáltalán el fog múlni? Ezt értenék az emberek az ifjúkori zavarodottságon? Akkor mégis miért hiszem azt, hogy a többi korombeli nem ennyire tanácstalan és nincs ennyire az útvesztő mélyén? Csak én kaptam ilyen lapokat? De én már nem akarok játszani... Csak aludni szeretnék. Mélyen. Miközben érzem, hogy végre nem vagyok egyedül.