A mű egy megszólítással indul, itt még egyértelműen megmaradva a levélformánál, ám a későbbiekben egy létösszegző, önelemző leírásba megy át. Az első versszakban „barátnéjához” intézi szavait, megtagadja a barátné kérdését, ám itt egy alapvető ellentmondása tűnik fel a versnek, ugyanis a látszólagosan visszautasított kérdésre a vers további része adja a feleletet. A második versszakban már teljesen eltűnt a levél-jelleg, egy tájleírás veszi kezdetét, mely egy őszi szürkületet, estét jelenít meg a tanyáján. Egy tipikusan romantikus képet fest le elénk, szinte magunk előtt látjuk az „agg diófát” és az alatta pislákoló fénypontot. A távolból csak halkan hallatszanak a mulatság neszei, az este csendjét leginkább az őszibogár búgása töri meg.
Ebben az idillikus állapotban merül el a költő képzelete ábrándos képeiben, felidézve magában a múlt örömeit és egy szebb, jobb, tökéletesebb világot képzelve el. Ám épp ez a fantáziálás hívja fel a figyelmet a költő jelenlegi helyzetére, mely leginkább siralmas, hiszen nem talál számára ideális lelki társat, szerelme kihunyófélben van. A kiábrándító valóság hangsúlyozza ki a múlt pótolhatatlan, visszahozhatatlan csodáit, melyek miatt a költő mély melankóliába zuhant.
Az utolsó, ötödik versszakban, kivetíti az eddig leírtakat az egész életére, „élete képének” nevezi. Ebben azt írja le, hogy már az ábrándozásait is elhomályosítja a jelen súlya, nem tud az emlékeibe menekülni. Nem maradt neki más, csupán az egyre hamvadó szerelme és a saját melankóliája. Ez a versszak méltó lezárása a műnek, nem egy elcsépelt életbölcsességet fogalmaz meg, hanem saját élete konklúzióját írja le benne, leginkább emiatt a versszak miatt lehet a költeményre a létösszegző jelzőt használni.
A mű egészét végigkíséri az évszakok toposza, azonban ez a versnek csak a vége felé tudatosul az olvasóban. A költemény elején említi a költő, hogy egy őszi estéről van szó – a végére pedig már mindenkinek világossá válik, hogy itt az ősz nem csak mint tájleíróelem jelenik meg, hanem a saját öregedését szimbolizálja ezzel. Itt érti csak meg igazán az olvasó, hogy a költő a közeledő elmúlás miatt elmélkedik a múlton és értelmezi újra életét.
Ezzel, illetve a számtalan metaforával együtt a költő egy igazán egyedi, különleges hangulatot tudott adni a versnek, melyben megjelennek a romantikus elemek, valamint egyfajta magasztos, ódákra jellemző megfogalmazás is megfigyelhető – leginkább a jelzős szerkezetek miatt. További különlegesség az újra és újra feltűnő tűz-, láng elemek (tüzemet gerjesztem, kanócom pislogó lángjai, szerelem hamvadó szikrája), melyek szintén az elmúlást hivatottak jelképezni.
Összességében elmondhatjuk, hogy a vers egészét végigkíséri a magány, a búskomorság érzete, mégsem a kilátástalanság sugárzik belőle, hanem egyfajta, az élet dolgaiba való belenyugvás. A költő mesterien alakította ki a vers páratlan hangulatát, mely igazán megkapó és emlékezetes. Az olvasó a lírai énnel együtt gondolja át eddigi életét és vonja le a tanulságot: az élet egyszeri és megismételhetetlen, éppen ezért minden apró pillanata megbecsülésre érdemes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése