Eufória

Megkérdeztem. Még tegnap, a dupla matekfakton. És ő igent mondott, mosolyogva, könnyedén, gondolkodás nélkül. Én pedig olyan nagyon boldog vagyok ettől... Ma reggel persze már megint előjöttek a szokásos pesszimista gondolatok, hogy mi lesz ha elfelejti, vagy nem vette komolyan. És mintha csak olvasott volna a gondolataim között, rögtön bizonyította is, hogy nem, nem felejti el és épp elég komolyan gondolja. Nem volt szép tőle az a vicc, sajnálom is kicsit a másikat, de nekem akkor is jól esett. Hogy úgy beszél rólam, mintha csak a tulajdona lennék, mintha nem is lenne kérdés ezután, hogy vele táncolok. És mintha ezen semmi sem tudna változtatni. Ezek után nem volt meglepő, hogy hirtelen sokkal zöldebbnek láttam a füvet, kékebbnek az eget, és a hűvös szél is csak cirógatta az arcomat. Annyira jó ez így. Azon gondolkodom, hogy talán máskor is rá kéne vennem magam, hogy én lépjek, mert ez az érzés, miután igent mond... Egyszerűen leírhatatlan. Komolyan azt hittem eddig, hogy nem vagyok szerelmes. De tényleg. Azonban most elkezdtem kételkedni ebben, mert más ésszerű magyarázatom egyszerűen nincs, hogy mégis hogy lehet ennyire jó valami. Folyton az arca lebeg a szemem előtt, ahogy érdeklődve figyeli, hogy mit akarok ki hozni ebből, majd vigyorogva rábólint. A fiúk unszolására, pedig ő maga teszi fel nekem a kérdést: Táncolsz velem? Én pedig minden hezitálás nélkül, nevetve mondok neki igent. Bármire.