J. Pannonius: Lelkemhez

Janus Pannonius: Lelkemhez

Verselemzés

Janus Pannonius e művét 1466 és 1468 között írta, egyesek szerint ez az időszak volt alkotói csúcskorszaka. A vers műfaja elégia, egy létértelmező filozófiai eszmefuttatás, mely megrendítő kétségbeesettséget, kiábrándultságot tükröz.

A költő saját lelkét szólítja meg, újplatonista gondolatokat fogalmaz meg a versben, melyek szerint a lélek egy magasabb rendű, tisztán szellemi természetű világba tartozik, ellentétben a testtel, mely a természeti világhoz kapcsolódik. Ugyancsak az újplatonista szemléletben jelenik meg a lélekvándorlás elmélete is, mely az egész versben jelen van.
A mű első szakaszában a lélek égi útját taglalja, amely az isteni szférából indul, majd onnan ereszkedik alá a Földre, miután ivott a Léthe folyó vizéből - ez garantálja a lélek előző életének feledését. Ez után felsorolja, hogy milyen erényeket kap a lélek a különböző csillagoktól, bolygóktól (Szaturnusz, Jupiter, Mars, Vénusz, Merkúr).
A második szakaszban azt írja le, hogy a „büszke derű”-t sugárzó lélek milyen méltatlan testet kapott. Katalógusszerűen sorolja fel a teste gyengeségeit, szinte visszataszítóan naturalisztikus képekkel mutatja be ezt a beteges „por-gúnyát”.
„Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom / Dermedten didereg, májamat őrli a láz.”
Szembe állítja a lélek adottságait a test tökéletlenségével, felveti, hogy a lélek azért választotta ezt a beteges testet, hogy könnyebben szabadulhasson belőle.
„Tán e törékeny test is azért volt kedves előtted, / Hogy csak e gyöngefalú fogda lakója legyél.”
Az utolsó részben tanácsot ad a léleknek, miszerint minél hamarabb szabaduljon meg a test béklyójától, térjen vissza a kozmoszba és kezdje meg 1000 éves megtisztulását. Felhívja rá a figyelmét, hogy ne igyon a Léthe folyóból, ne felejtse el, hogy az emberi testnél nincs nyomorúságosabb. Ezzel a saját lelkének és testének egymáshoz rendelődésének kudarcát az emberi létre is kiterjeszti, az emberi sors végzetévé általánosítja.
A mű egésze alatt megfigyelhetőek a korra jellemző mitológiai utalások, legyen szó akár az ókori istenségeket megtestesítő égitestekről, vagy az erős emberi testet szimbolizáló Atlaszról. A disztichonban íródott műre jellemző még a hangnemek váltakozása is, az elején lévő ódai emelkedettséget először az irónia, majd a keserűség váltja fel.
A mű megírása után nem sokkal a költő tüdőbajban hunyt el, ez a vers egyfajta elmélkedése a halállal szembenéző alkotónak. Mindenképpen kiemelkedő alkotása – talán a legszemélyesebb is. A mély filozófiai gondolatok, a test és a lélek viszonyának fejtegetése megragadja az olvasót, elgondolkodtatja és talán hasznosabb életre is sarkallja.