Nem akarom leírni, hogy mi történt velem a legutóbbi bejegyzés óta, pedig rengeteg fontos dolog közte van. Mindközül a legfontosabb azonban szerintem a szilveszter éjszaka, melyen - hogy sablonosan fejezzem ki magam - a szám elvesztette a szüzességét. Vele. Hip-hip-hurrá - gondolhatná az ember, de nem. Nagyon nem. Felforgatták a lassú, csendes kis világom. Immáron lassan a fél osztály tudja, pedig én nem akartam, hogy bárki is, akár csak sejtse is. És mégis. És ami az egészben a legkiborítóbb, hogy mind azt mondják, hogy egyszerűen álljak elé és mondjam meg neki. De én erre egyszerűen képtelen vagyok. Több okból is, amiből az első, hogy nem vagyok biztos magamban. Alig ismerem. Ha bele is menne, mi lenne ha egyszerű pofáraesés lenne, hogy még sem ő kell? Közben pedig ebben a percben is azt érzem, hogy ő kell, csak ő, most és mindig, mindenhol és mindenhogyan. És legfőkébben nagyon. Elképzelhetetlenül nagyon. A másik ok, amiért nem lépek, hogy fizikailag képtelen vagyok a vele való kommunikációra. Nem tudom, hogyan és miért, de így van, mindig is így volt és félek, hogy most már ez így is marad. Akkor mégis mit tehetnék? Na ez egy jó kérdés, mert választ még nem találtam rá, pedig lassan már öt éve keresem, és mégis - semmi.
Várom a tippeket. Addig is. ♪♫
