Miért nem jön soha semmi össze?
Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.
Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.
- Radnóti Miklós: Bájoló
2014. november 26.
2014. november 22.
Gondolatok
Vágyódás egy letűnt kor után. Az ujjak koppanás a fekete-fehér billentyűkön. Egy felderengő kesernyés illat. És a zene, amely kitölt mindent, elrepít, beborít, cirógat, magába fogad. Elképzelni is nehéz tökéletesebbet, nemde?
Amikor a hajnal derengése átölel, a hideg szél végigkaristolja a bőrt, egy biztos kar pedig magához szorít, hogy szinte érzed, amint megóv az élet örvényétől. Csábító, igaz? És mégis, nem is lehet talán ennél elérhetetlenebb dolgot mondani, ennél távolibbat, ennél mámorítóbbat. Mert az, mámorító a nyugalom gondolata, a béke illúziója, a boldog dermedtség, hogy nem akarod, hogy ennek vége szakadjon, csak ennyi kell az életedben.
Ha pedig valahogyan eléred, megszerzed az elképzelhetetlent, a hihetetlent, te észre sem veszed, hagyod kicsusszanni az ujjaid közül, mert képtelen voltál felismerni a pillanatot. Az idő pedig tovaszállt, te állsz, egyedül, a varázs oda, ahogyan a boldogság is, és csak a keserédes emlékek maradnak. ♪♫
Amikor a hajnal derengése átölel, a hideg szél végigkaristolja a bőrt, egy biztos kar pedig magához szorít, hogy szinte érzed, amint megóv az élet örvényétől. Csábító, igaz? És mégis, nem is lehet talán ennél elérhetetlenebb dolgot mondani, ennél távolibbat, ennél mámorítóbbat. Mert az, mámorító a nyugalom gondolata, a béke illúziója, a boldog dermedtség, hogy nem akarod, hogy ennek vége szakadjon, csak ennyi kell az életedben.
Ha pedig valahogyan eléred, megszerzed az elképzelhetetlent, a hihetetlent, te észre sem veszed, hagyod kicsusszanni az ujjaid közül, mert képtelen voltál felismerni a pillanatot. Az idő pedig tovaszállt, te állsz, egyedül, a varázs oda, ahogyan a boldogság is, és csak a keserédes emlékek maradnak. ♪♫
2014. november 21.
Változások
Új város. Új lakás. Új egyetem. Új barátok. És leginkább, új barát. Igen, barát, mint pár, partner, szerető, ahogy tetszik. És nem, nem az, aki annyiszor összetört. Csoporttársam, tankörtársam - lelkitársam? Áh, azt még korai kijelenteni, de azért na, kezdetnek nem rossz. Október 26. a nagy dátum, ami így belegondolva már majdnem egy hónapja volt, ami megint csak durva. Szóval ja, ennyit a szingli évekről, párkapcsolatban tengetem napjaimat, és nem mondhatnám, hogy rossz.
Hümm. Már csak a szerelem hiányzik. És nem, ez nem paradoxon, egyszerűen nem érzem azt a megmagyarázhatatlan vonzódást, szinte már rajongásba menő szeretetet, mint korábban a másik iránt. Azt mondták, hogy ez majd kialakul idővel, de őszintén szólva már kezdek kételkedni benne. Az egyetlen probléma ezzel csak az, hogy fordítva nem teljesen ez a helyzet, úgy néz ki a választottam már érzelmileg is elkötelezte magát. Ami azért ijesztő egy kicsit.
Szóval a változatosság kedvéért most sincs nyugalom és béke, de azért nem rossz ez. Sőt, eddig ez a legjobb. Aztán majd kiderül. Karácsony után lejön haza, be lesz mutatva a femilinek, meg minden, amit csak el lehet képzelni. Kíváncsi vagyok.
Addig meg... ♪♫
Hümm. Már csak a szerelem hiányzik. És nem, ez nem paradoxon, egyszerűen nem érzem azt a megmagyarázhatatlan vonzódást, szinte már rajongásba menő szeretetet, mint korábban a másik iránt. Azt mondták, hogy ez majd kialakul idővel, de őszintén szólva már kezdek kételkedni benne. Az egyetlen probléma ezzel csak az, hogy fordítva nem teljesen ez a helyzet, úgy néz ki a választottam már érzelmileg is elkötelezte magát. Ami azért ijesztő egy kicsit.
Szóval a változatosság kedvéért most sincs nyugalom és béke, de azért nem rossz ez. Sőt, eddig ez a legjobb. Aztán majd kiderül. Karácsony után lejön haza, be lesz mutatva a femilinek, meg minden, amit csak el lehet képzelni. Kíváncsi vagyok.
Addig meg... ♪♫
2014. június 30.
Tanácstalanság
Érett vagyok. Lement Csenger is. Nem volt ott, helyette kaptam más fejfogós dolgot a képembe.
Tetszem barátnőm unokatestvérének. Valójában már tavaly óta, mióta először találkoztunk, csak annyira köztudott volt, hogy nekem más jön be, hogy nem lépett. Feltehetőleg most sem lépett volna, ha két túlbuzgó ott lévő nem beszélte volna rá. Így viszont felkért táncolni, majd pár szám utána félrevonultunk és... Nos, lekapott. Majd megint. És újra. Fogalmam sincs mi volt velem, hogy nem állítottam le egyből, valószínűleg az előtte tett ígéretem járt a fejemben: nem fogok lépni, de ha ő lép, akkor nem utasítom el. Nos... nem pont erre gondoltam, de már nem volt kibúvó. Utána beszélgettünk, időben sokat, tartalomban keveset. Bennem pedig egyre biztosabbá vált az elhatározás, hogy ezt be kell fejezzem, mielőtt még elkezdődik igazán. Nem magam miatt, hanem miatta.
Rá kellett jönnöm, hogy messze nem vagyok elég érett még egy kapcsolathoz, pláne nem egy olyanhoz, ahol a másik fél kimondottan nagy figyelmet igényelne. Egyszerűen ezt a felelősséget most nem akarom elvállalni. Persze a kérdés adott: és hogy utasítsam el anélkül, hogy megbántanám? Mert azt akarom a legkevésbé.
Tökéletesen tanácstalan vagyok. Ma már hazajöttem, ő pedig estefelé rám írt. Én persze meg se nyitottam az üzenetet, mert akkor látná, hogy olvastam, válaszolni rá viszont nem tudok mit. Megmondtam neki, hogy nem tudom, mit akarok, hogy gondolkoznom kell, ő pedig természetesen nem sürgetett semmit. De azt hogy mondjam meg neki, hogy döntöttem? Egyáltalán döntöttem?
A gondolatok és az érzések zsongnak a fejemben, én pedig bármire hajlandó lennék, hogy ne kelljen foglalkozzam velük, azonban nem halogathatom a válaszadást a végtelenségig.
Annyira nem hiányzott most ez nekem...
Tetszem barátnőm unokatestvérének. Valójában már tavaly óta, mióta először találkoztunk, csak annyira köztudott volt, hogy nekem más jön be, hogy nem lépett. Feltehetőleg most sem lépett volna, ha két túlbuzgó ott lévő nem beszélte volna rá. Így viszont felkért táncolni, majd pár szám utána félrevonultunk és... Nos, lekapott. Majd megint. És újra. Fogalmam sincs mi volt velem, hogy nem állítottam le egyből, valószínűleg az előtte tett ígéretem járt a fejemben: nem fogok lépni, de ha ő lép, akkor nem utasítom el. Nos... nem pont erre gondoltam, de már nem volt kibúvó. Utána beszélgettünk, időben sokat, tartalomban keveset. Bennem pedig egyre biztosabbá vált az elhatározás, hogy ezt be kell fejezzem, mielőtt még elkezdődik igazán. Nem magam miatt, hanem miatta.
Rá kellett jönnöm, hogy messze nem vagyok elég érett még egy kapcsolathoz, pláne nem egy olyanhoz, ahol a másik fél kimondottan nagy figyelmet igényelne. Egyszerűen ezt a felelősséget most nem akarom elvállalni. Persze a kérdés adott: és hogy utasítsam el anélkül, hogy megbántanám? Mert azt akarom a legkevésbé.
Tökéletesen tanácstalan vagyok. Ma már hazajöttem, ő pedig estefelé rám írt. Én persze meg se nyitottam az üzenetet, mert akkor látná, hogy olvastam, válaszolni rá viszont nem tudok mit. Megmondtam neki, hogy nem tudom, mit akarok, hogy gondolkoznom kell, ő pedig természetesen nem sürgetett semmit. De azt hogy mondjam meg neki, hogy döntöttem? Egyáltalán döntöttem?
A gondolatok és az érzések zsongnak a fejemben, én pedig bármire hajlandó lennék, hogy ne kelljen foglalkozzam velük, azonban nem halogathatom a válaszadást a végtelenségig.
Annyira nem hiányzott most ez nekem...
2014. június 18.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)