Aludni

Zavarodottság. Mostanában egyre többet gondolok rá, nemrég láthattam is személyesen, most pedig a képernyőn bámulom naphosszat. Mindeközben a másik jut eszembe, a másik, akivel kapcsolatban újra és újra felcsillan a remény hitvány szikrája és aki miatt képtelen vagyok továbbhaladni. Mindig csak ő és ő. Már engem is untatnak a szavaim, el se merem képzelni, hogy mások mit gondolhatnak, fájna az igazság. És ha ez nem lenne elég... Még pár hét és a harmadikkal fogok találkozni. Félek. Rettegek attól, hogy mi lesz. Mióta legutóbb találkoztunk... Számtalan szégyenteljes dolog történt, amelyeket legszívesebben kitörölnék az emlékeimből, de nem tehetem, mert szorosan összekapcsolódnak olyan eseményekkel, amelyeket féltve őrzök. Túl sok. Nem tudom mit akarok. Legyen már vége. Legyen már vége. Legyen már vége. Elegem van. Csak aludni akarok valaki karjaiban, de hogy ki az a valaki, azt még én magam sem tudom eldönteni. Képtelen vagyok a választásra, nem tudom megmondani, hogy mit is szeretnék igazán. Ez mit jelent? Meddig fog ez még tartani? Egyáltalán el fog múlni? Ezt értenék az emberek az ifjúkori zavarodottságon? Akkor mégis miért hiszem azt, hogy a többi korombeli nem ennyire tanácstalan és nincs ennyire az útvesztő mélyén? Csak én kaptam ilyen lapokat? De én már nem akarok játszani... Csak aludni szeretnék. Mélyen. Miközben érzem, hogy végre nem vagyok egyedül.