Prózatanulás

Éjfél tájon elcsendesül a kór, s tisztább percek álltak be nála.
Megismer mindenkit, atyját magához hívja, s kéri, hogy nyissa kis íróasztalkája fiókját.
- Találsz ott az imakönyvem alatt egy összehajtott levelet, öt fekete pecséttel.
Kőcserepy meglelte azt a mondott helyen és odavitte hozzá.
Vilma elvette tőle az iratot és két kezébe fogá.
- Ez az én végrendeletem...
- Végrendeleted! - sóhajta fel fájdalmas meglepetéssel a tanácsos.
- Ne félj - szólt a mindent félreértő beteg -, csak arról rendelkeztem, ami az enyim! Ruháimat, amiknek úgysem vennétek ti hasznát, hímzéseimet, hagytam az én kis lyánkámnak, aki nincsen többé, aki már azóta vár reám valahol.
- Más végrendeletet kell tennem. - Mert ez már nem ér semmit. - Osszátok ki ruháimat a szegény leánykák között, akik olyan jók voltak, hogy mindig köszöntek, ha velök találkoztam. - A kis ezüstperselyemben a megtakarított pénz van, névnap és ünnepélyek alkalmával kaptam azt mind, s félreraktam mind az én kis leánykám számára, hogy neki hagyhassak valamit. Arra sincs szüksége többé. Kerestessétek fel Szentirmán azt a kis parasztleányt, akinek egyszer egy idegen hölgy levelet adott az erdőben Szentirmay Katinka számára; adjátok neki ezt a pénzt; viselje magát jól és legyen boldog...
- Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán, részlet

Gyászgondola

Nincs más, csak égi történések csendje.
Ki láthatatlant néz, belőlük élhet.
Hitünk az érzékszervek csődjén túli.
Anya, Apa halott: úgy tesz, mint Isten -
miért vigasz fenséges hallgatásuk?
- Czigány György: Gyászgondola (Dalciklus Liszt emlékére), részlet

Le Petit Prince

"Voici mon secret. Il est très simple: on ne voit bien qu'avec le cœur. L'essentiel est invisible pour les yeux."
- Antoine de Saint Exupéry: Le Petit Prince

Varázslat

Feszülten ültem a hatalmas teremben, körülöttem az emberek tömege csupán izgatottan várta a tánc kezdetét, de én szinte már ideges voltam. Már több, mint egy hónapja, hogy nem láttam, nem is hallottam felőle semmit. És most... Most végre újra megpillanthatom majd, méghozzá nem is akárhogy, hanem tánc közben.
Az ajkaim remegtek, az izmaim megfeszültek, kezemmel erősen markoltam a mellettem ülő karját. Gyerünk. Gyerünk már. Csak ezt hajtogattam magamban szüntelen, és mikor végre felcsendültek az első hangok, csak még inkább feszült lettem. Miért nem kezdik? Hol vagy már? Még végig sem gondolhattam igazán a kérdést, már meg is jelentek a párok két oldalt. Elöl volt. Nem tűnt idegesnek, csak nyugodtan állt és tartotta a karját a partnerének. A zene elérkezett a kezdő részhez. A táncosok lassan megindultak előre, hogy középen találkozzanak, majd egy hirtelen fordulattal a közönség felé vették az irányt. Beálltak a kezdő alakzatba, majd a pár másodperces lassú rész után az első táncos kecses mozdulatokkal kezdett forogni egy félkör mentén, hogy aztán visszatérjen büszke párja oldalára. Hozzád. Ti kezdtétek a keringőt. Lassú, elnyújtott mozdulatokkal táncoltátok le az első 8 lépést, hogy aztán csatlakozzon hozzátok a többi páros.
A karmester hirtelen nagyobbat lendített pálcájával, a muzsika felzendült és elkezdődött a varázslat. A párok lendületet véve kezdtek bele az alakzatok megvalósításába, szinte követhetetlenné vált a bonyolult koreográfia, csak a színtiszta gyönyörűséget lehetett kivenni belőle.
Mindeközben én persze téged néztelek, ahogy tökéletes profizmussal vezeted a partnered. Egy pillanatra sem bizonytalanodtál el, a nehezebb részek után felszabadult mosollyal folytattad az előadást. És ahogy csodálattal bámultalak téged, nekem is mosolyogni támadt kedvem. Nem érdekelt már, hogy kivel táncolsz, a műsor teljesen elbűvölt. Olyan volt, mintha nem is táncolnál, hanem játszi könnyedséggel repülnél egyik helyről a másikra, egy-egy pillanatra lebegve megállnál, hogy aztán csak még kecsesebben folytasd a véget nem érő utad. Minden alkalommal, mikor előttem suhantál el, olyan volt, mintha egy pillanatra én is veled szállhatnék. Nem tudom, hogy a közönség többi tagja is így érezte-e, nem mertem megkérdezni, és talán nem is akarom tudni a választ. Őszintén szólva, nem is érdekelt egy pillanatig se igazán, hogy más mit érzett akkor, nekem tökéletesen elég a tudat, hogy engem elvarázsoltál.
A tánc a végéhez ért, a tetőpont után a hirtelen lezárás szinte sokkolta a nézőket. Kitört az ováció. Te csak álltál egy boldog mosollyal az arcodon, büszkén kihúzva magad, miközben végigjárattad tekinteted az őrjöngve ünneplő közönségen. Miután a taps lecsendesedett, újra felhangzottak a Császárkeringő immáron ismerős taktusai, amire egy meghajlás után kivonultatok. Csak bámultam magam elé és próbáltam feldolgozni a látottakat, az átélteket, miközben a zene egyre halkult, míg végül el nem halt teljesen, magával víve a varázslatot is.

Megunhatatlan.

Strauss tényleg egy zseni volt, azt hiszem, ezt bizton jelenthetem ki. Ez a műve egyszerűen... Varázslatos. Immáron több, mint két hónapja hallgatom mondhatni rendszeresen, és egyszerűen nem tudom megunni. Bár meg kell hagyni, az is közrejátszik a dologban, hogy erre láttam először táncolni. Most, hogy így visszagondolok... Akkor még nem éreztem semmit, nem is őt figyeltem a csodálatos előadás alatt. Azonban mikor újra láthattam ezt a koreográfiát úgy egy hónapja... Le se tudtam venni róla a szemem. Csak úgy szívtam magamba a látványt, és igazán üdítő érzés volt, hogy végre nem tilosban bámulom olyan megszállottan, hanem rá tudom fogni a tánc varázsára. Persze a mellettem ülő, akinek olyan vadul szorítottam a karját közben, pontosan tudta, hogy nem az előadás nyűgözött le ilyen szinten. Pontosabban... Nem a csoport előadása, hanem azé az egy emberé. Meg kell hagyni, szívszorító érzés volt látni, ahogy vele táncol, de azt hiszem el kell fogadjam, hogy neki van párja, méghozzá olyan, akivel tökéletesen boldog. Viszont még ezzel együtt is... Ez a zene olyan hatással van rám, mint régóta már semmi más. Magával ragadó. Egyszerűen gyönyörű. ♪♫

Őrület, betegség.

Rá gondolok, megint. Akárhányszor eszembe jut a holnap, rögtön az ő képe jelenik meg a fejemben. Vajon ott lesz? Vajon ő is jön? Bárcsak... Eközben persze pontosan tudom, hogy sose szokott jönni, még akkor se, ha több napra megyünk. Esélytelen... Miért fáj ezt kimondani? Nem is ismerem, nem tudok róla semmit, mégis egy pillanat alatt olyan mélyre fúrta magát a gondolataim, az érzelmeim, az érzéseim közé, hogy több hónap elteltével sem tudom elfelejteni. Beteges. Beteges és őrült vagyok. Ezt mondja mindenki, akinek megemlítem. És a szomorú az, hogy csak egyetérteni tudok velük, mert én is tudom, hogy nincs ez így rendjén. Mégis, akárhányszor rá gondolok, valami kis melegség költözik a szívembe. Nem kell nagy dologra gondolni, de valami aprócska láng ott van, és nagyon nem akar eltűnni. Őszintén? Már nem is akarom, hogy eltűnjön. Igaz gyakran megéget, és utána fáj, irdatlanul fáj, mégsem akarom, hogy kialudjon. Valahogy reménnyel tölt el. Hogy mifélével? Nem tudom, de olyankor a világ valahogy sokkal szebb, színesebb, és minden sokkal jobb...
Talán nem is olyan szörnyű betegesnek lenni. Hát tényleg őrült vagyok...

Az egyik ember...

Kevés az ember,
sok az emberszerű lény.
Sötét szobában épp csak
dereng a lámpafény. ♪♫

Csak egy újabb próbálkozás.

Mindig is szerettem volna magamnak egy saját kis birodalmat, ahogy a gyermekek is. Sokat próbálkoztam, de valahogy sosem volt az igazi. Ez a blog szerű oldal az újabb próbálkozásom, mely remélem végre megfelelő lesz. Igazság szerint ez csak rajtam múlik, azon, hogy mit hozok ki belőle, mennyit foglalkozom vele, és én ezt pontosan tudom. De van bennem egy olyan gondolat, csak egy kis sejtelem, hogy ennél több kell. Hogy ennyi nem elég. Eddigi tapasztalatim is ezt igazolják, akárhogy próbálkoztam, nem sikerült, hiába akartam nagyon. Remélem, hogy ezzel a kis bloggal máshogy alakulnak majd a dolgok. Majd meglássuk.
Aname