Berzsenyi D.: Levéltöredék barátnémhoz

Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz

Verselemzés

Berzsenyi e művét 1804 után írta, ám pontos dátumot – mint több más műve esetében – itt sem tudhatunk. Költészetére jellemzőek voltak a korai romantikus vonások, mely ebben a versben is megmutatkoznak. Habár a címben levéltöredék szerepel, a költemény szinte már inkább elégia, mint episztola, leginkább a kettő egy különös, Berzsenyire jellemző egyvelege. A cím egy töredékre utal, ám a vers elolvasása után az embernek mégis teljesség érzete van, nem tűnik befejezetlennek, annál inkább egy tökéletesen megkomponált, kerek egésznek.

A mű egy megszólítással indul, itt még egyértelműen megmaradva a levélformánál, ám a későbbiekben egy létösszegző, önelemző leírásba megy át. Az első versszakban „barátnéjához” intézi szavait, megtagadja a barátné kérdését, ám itt egy alapvető ellentmondása tűnik fel a versnek, ugyanis a látszólagosan visszautasított kérdésre a vers további része adja a feleletet. A második versszakban már teljesen eltűnt a levél-jelleg, egy tájleírás veszi kezdetét, mely egy őszi szürkületet, estét jelenít meg a tanyáján. Egy tipikusan romantikus képet fest le elénk, szinte magunk előtt látjuk az „agg diófát” és az alatta pislákoló fénypontot. A távolból csak halkan hallatszanak a mulatság neszei, az este csendjét leginkább az őszibogár búgása töri meg.

Ebben az idillikus állapotban merül el a költő képzelete ábrándos képeiben, felidézve magában a múlt örömeit és egy szebb, jobb, tökéletesebb világot képzelve el. Ám épp ez a fantáziálás hívja fel a figyelmet a költő jelenlegi helyzetére, mely leginkább siralmas, hiszen nem talál számára ideális lelki társat, szerelme kihunyófélben van. A kiábrándító valóság hangsúlyozza ki a múlt pótolhatatlan, visszahozhatatlan csodáit, melyek miatt a költő mély melankóliába zuhant.

Az utolsó, ötödik versszakban, kivetíti az eddig leírtakat az egész életére, „élete képének” nevezi. Ebben azt írja le, hogy már az ábrándozásait is elhomályosítja a jelen súlya, nem tud az emlékeibe menekülni. Nem maradt neki más, csupán az egyre hamvadó szerelme és a saját melankóliája. Ez a versszak méltó lezárása a műnek, nem egy elcsépelt életbölcsességet fogalmaz meg, hanem saját élete konklúzióját írja le benne, leginkább emiatt a versszak miatt lehet a költeményre a létösszegző jelzőt használni.

A mű egészét végigkíséri az évszakok toposza, azonban ez a versnek csak a vége felé tudatosul az olvasóban. A költemény elején említi a költő, hogy egy őszi estéről van szó – a végére pedig már mindenkinek világossá válik, hogy itt az ősz nem csak mint tájleíróelem jelenik meg, hanem a saját öregedését szimbolizálja ezzel. Itt érti csak meg igazán az olvasó, hogy a költő a közeledő elmúlás miatt elmélkedik a múlton és értelmezi újra életét.

Ezzel, illetve a számtalan metaforával együtt a költő egy igazán egyedi, különleges hangulatot tudott adni a versnek, melyben megjelennek a romantikus elemek, valamint egyfajta magasztos, ódákra jellemző megfogalmazás is megfigyelhető – leginkább a jelzős szerkezetek miatt. További különlegesség az újra és újra feltűnő tűz-, láng elemek (tüzemet gerjesztem, kanócom pislogó lángjai, szerelem hamvadó szikrája), melyek szintén az elmúlást hivatottak jelképezni.

Összességében elmondhatjuk, hogy a vers egészét végigkíséri a magány, a búskomorság érzete, mégsem a kilátástalanság sugárzik belőle, hanem egyfajta, az élet dolgaiba való belenyugvás. A költő mesterien alakította ki a vers páratlan hangulatát, mely igazán megkapó és emlékezetes. Az olvasó a lírai énnel együtt gondolja át eddigi életét és vonja le a tanulságot: az élet egyszeri és megismételhetetlen, éppen ezért minden apró pillanata megbecsülésre érdemes.

J. Pannonius: Lelkemhez

Janus Pannonius: Lelkemhez

Verselemzés

Janus Pannonius e művét 1466 és 1468 között írta, egyesek szerint ez az időszak volt alkotói csúcskorszaka. A vers műfaja elégia, egy létértelmező filozófiai eszmefuttatás, mely megrendítő kétségbeesettséget, kiábrándultságot tükröz.

A költő saját lelkét szólítja meg, újplatonista gondolatokat fogalmaz meg a versben, melyek szerint a lélek egy magasabb rendű, tisztán szellemi természetű világba tartozik, ellentétben a testtel, mely a természeti világhoz kapcsolódik. Ugyancsak az újplatonista szemléletben jelenik meg a lélekvándorlás elmélete is, mely az egész versben jelen van.
A mű első szakaszában a lélek égi útját taglalja, amely az isteni szférából indul, majd onnan ereszkedik alá a Földre, miután ivott a Léthe folyó vizéből - ez garantálja a lélek előző életének feledését. Ez után felsorolja, hogy milyen erényeket kap a lélek a különböző csillagoktól, bolygóktól (Szaturnusz, Jupiter, Mars, Vénusz, Merkúr).
A második szakaszban azt írja le, hogy a „büszke derű”-t sugárzó lélek milyen méltatlan testet kapott. Katalógusszerűen sorolja fel a teste gyengeségeit, szinte visszataszítóan naturalisztikus képekkel mutatja be ezt a beteges „por-gúnyát”.
„Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom / Dermedten didereg, májamat őrli a láz.”
Szembe állítja a lélek adottságait a test tökéletlenségével, felveti, hogy a lélek azért választotta ezt a beteges testet, hogy könnyebben szabadulhasson belőle.
„Tán e törékeny test is azért volt kedves előtted, / Hogy csak e gyöngefalú fogda lakója legyél.”
Az utolsó részben tanácsot ad a léleknek, miszerint minél hamarabb szabaduljon meg a test béklyójától, térjen vissza a kozmoszba és kezdje meg 1000 éves megtisztulását. Felhívja rá a figyelmét, hogy ne igyon a Léthe folyóból, ne felejtse el, hogy az emberi testnél nincs nyomorúságosabb. Ezzel a saját lelkének és testének egymáshoz rendelődésének kudarcát az emberi létre is kiterjeszti, az emberi sors végzetévé általánosítja.
A mű egésze alatt megfigyelhetőek a korra jellemző mitológiai utalások, legyen szó akár az ókori istenségeket megtestesítő égitestekről, vagy az erős emberi testet szimbolizáló Atlaszról. A disztichonban íródott műre jellemző még a hangnemek váltakozása is, az elején lévő ódai emelkedettséget először az irónia, majd a keserűség váltja fel.
A mű megírása után nem sokkal a költő tüdőbajban hunyt el, ez a vers egyfajta elmélkedése a halállal szembenéző alkotónak. Mindenképpen kiemelkedő alkotása – talán a legszemélyesebb is. A mély filozófiai gondolatok, a test és a lélek viszonyának fejtegetése megragadja az olvasót, elgondolkodtatja és talán hasznosabb életre is sarkallja.

Csokonai V. M.: Az estve

Csokonai Vitéz Mihály: Az estve

Verselemzés

Csokonai e versének elejét még kiskamasz korában, egy iskolai feladatra írta meg, amelyben egy picturát kellett írniuk. A mű címe is erre utal, az estve (este) a nappal és az éjszaka közötti állapot, válaszvonal. Később, 1794-ben immár felnőtt fejjel elővette korai irományát és a tájleírást kibővítette, egy társadalomkritikát tartalmazó sententiával toldotta meg, hogy végül egy újabb picturával zárja le, ezzel három részre tagolva és egyfajta keretet adva a költeménynek.
A vers elején a költő egy elképzelt alkonyi képet fest le, bár ez nem pontos megfogalmazás, mivel nem csupán a látottakat vázolja, hanem a pillanat hangulatát hangokkal is ábrázolja, amelyek mellé az illatok is társulnak. Éppen ezért inkább nevezhető ez a rész egy filmnek, amely betekintést enged a természet egy gyönyörű pillanatába. Hogy a művész visszaadja az estve egyedi és semmi mással össze nem téveszthető érzetét, a vers e része főként a rokokó stílusában íródott, számtalan metaforát, hasonlatot, megszemélyesítést tartalmaz, amelyeket kiegészít az első pictura első részét lezáró mondatban a b és az m alliterációja is.
„Barlangjában belől bömböl a mord medve.”
Ez a mondat megtöri az előtte lévő idillt, innentől kezdve a vers egy sokkal komorabb irányba halad tovább. A pictura második része egy felkiáltással, felsóhajtással kezdődik, majd megjelenik a költői személy, az "én". Ebből a részből kiderül, hogy az alkotó szinte már rajong a természetért és benne keresi a megnyugvást.
„Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;”
A költő itt a kimondottan melankolikus hangulatáról tesz tanúbizonyságot, ám ezt a szomorúságát pont a természettel szeretné elűzni. A mű alapvető szentamentalista gondolatvilágával ellentétben itt klasszicista utalások jelennek meg, a természetet egy színházhoz, theátromhoz hasonlítja, illetve különböző mitológiai utalásokat is elejt a költeményben. A pictura lezáró szakaszában az éjjelt szólítja meg – egy metafora keretében madárként tünteti fel – és kéri arra, hogy késsen még, mivel kívülállónak érzi magát a sötét, borús éjben.
A vers itt alakul át sententiává, megjelennek az első bíráló gondolatok a társadalom felé. Ellentétet állít fel a természet csendje, békéje, és az emberek zsibongása között. Kérdőre vonja az emberiséget, hogy a szabadságát miért dobta el, és helyette miért vert tulajdon kezére „zárbékót”. A második egység egyik központi gondolatát is itt fogalmazza meg, itt jelenik meg a magántulajdon kritikája.
„Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, / Miolta a miénk nevezet elűle.”
Ebben a részben megfigyelhető a Rousseau-izmus, miszerint az ősállapotban, ahol még nem volt magántulajdon, minden sokkal békésebb volt, és hogy a civilizáció, a társadalom okozza a háborúkat, a kapzsiságot, a fösvénységet, az egyenlőség eltűnését. A megoldást a természethez való visszatérésben látja, mind Rousseau, mind Csokonai. A másik kulcsmondata ennek a résznek azt írja le, hogy az ember eredendően tiszta, hogy a társadalom káros hatása a későbbi bűnbeesése.
„Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, / Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.”
A filozofikus gondolatok után egy újabb tájleírás váltja fel a sententiát és egyben zárja le a művet. Itt azt írja le, hogy a társadalommal ellentétben, ahol idegennek érzi magát, a természet olyan, mintha az otthona lenne. Ide még nem tette be a lábát a civilizáció és nem tudta felborítani az ősi rendet, harmóniát. A természet szépségeit bárki élvezheti, akármilyen vagyoni réteghez is tartozzon.
„Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág, / Melyet árendába nem ád még a világ.”
Felhozza még példának itt a holdvilág mellett az „éltető levegőt” és a természet neszeit is („legszebb hangú szimfónia”). A verset a természet magasztalásával zárja, melyben feltünteti, hogy ő már csak ebben az ősharmóniában tud létezni, csak ez maradt neki.
Csokonai ezen verse minden szempontból igen összetett költeménnyé nőtte ki magát a hajdani gyermek alkotásából. Igen komoly kritikát fogalmaz meg benne, emellett azonban nem szorultak hátrányba a magávalragadó leírások sem. Alapjában véve a vers bővelkedik mind a költői képekben, mind a mély gondolatokban, amely egy egészen különös, különleges alkotássá teszi, még azok számára is, akik különben nem kedvelik különösképpen Csokonai költészetét. Mindenképpen maradandó nyomot hagy az olvasóban, és talán el is gondolkodtatja társadalmunk hiányosságairól, hibáiról.