Múzsa

Nem vagyok normális. Tudom, ez nem újdonság, de sosem voltam még ennyire biztos benne. Miért? Miért kellett elkezdenem megint ezt hallgatnom? Nem volt jó nekem nélküle? Ostoba kérdés, persze, hogy nem... Nem mondom, nem teltek rosszul az utóbbi napjaim, heteim, sokat nevettem, hülyéskedtem, mégis... Valami hiányzott. Azt hiszem rájöttem mi: az érzelmek. Nem, nem hazudtam a barátaim szemébe, tényleg élveztem a velük töltött időt, de hiányzott már egy mély érzés, egy olyan igazi. És azt kell mondja, szörnyű érzés beismerni magamnak, hogy csak te okozol nekem jelenleg ilyen valódi érzelmet. Hogy erre mikor jöttem rá? Mikor a rajz házimon gondolkodtam. Egy vázlatot kellett készítenünk egy A/4-es lapra „Múzsám, a természet” címmel, nekem pedig nagyon hosszú ideig nem volt semmi használható ötletem, csupán elcsépelt közhelyek, sablonok, pedig most elhatároztam, hogy tényleg komolyan veszem a vázlat készítését. Aztán persze nem így történt, elszaladt az idő, és hajnali egy óra tájt úgy feküdtem le, hogy el se kezdtem a rajzot. Csak feküdtem a kényelmes ágyamban, bámultam a sötét semmit és miközben pontosan tudtam, hogy nemsokára úgyis álomba zuhanok, olyan fáradt vagyok már, elkezdtem gondolkozni, hogy holnap mit alkossak vázlatként. Egy fáradt mozdulattal söpörtem ki az elmémből a már százszor elhasznált ötleteket, nem, nekem most valami új kell. És akkor eszembe jutottál… Másnap reggel nem emlékeztem, hogy mit találtam ki mielőtt elaludtam volna, csak annyi derengett, hogy az utolsó pillanatban volt egy jó, egy új, egy egyedi ötletem, de hogy mi? Csak az unalmas órán ülve jutott eszembe, hogy rád gondoltam… És ahogyan újra felrémlett az arcod, a mozdulataid, az a kevéske emlék, amelyet féltve őrzök rólad… Megszállt az ihlet. Utána több órán keresztül rajzoltam, nem érdekelt már az óra anyaga, csak minél hamarabb kész akartam lenni a vázlattal, melyre aztán büszke lehetek. Végül elkészült. A végtelen óceán, a lemenő Nap, egy sziklaszirt. Eddig a szokásos giccses, romantikus táj. Remegő kézzel rajzoltam meg rá az alakodat, ahogyan egy profi mozdulataival ugrassz fejest a több 10 méter magas szirtről. Miután félve letettem a ceruzát és megnéztem a rajzot… Életemben először elégedettséget éreztem egy rajzom iránt. Tudtam, hogy nem lett tökéletes – elvégre vázlat –, hiába láttam a számtalan hibáját, mégis büszkeség és egyfajta megmagyarázhatatlan eufória fogott el, ahogy tüzetesen megvizsgáltam. Amikor rajzon megmutattam a tanárnak, az csak csodálkozva nézett rám, hogy öngyilkos?! Mire én csak egy mosoly keretében annyit feleltem, hogy nem, sziklaugró. A tanárnak elkerekedtek a szemei, majd egy pillanat múlva elégedetten csillogó szemekkel írta be nekem az ötöst, hogy aztán elküldjön, hogy kezdjem el a végleges munkát. A fejemben még nem volt tiszta, hogy mit is akarok csinálni vele, csak annyiban voltam biztos, hogy pasztellel szeretném megcsinálni, látni akartam az egymásba mosódott színeket. Lelkesen kezdtem el dolgozni a tiszta, hófehér lapon, mindenfajta előrajzolás nélkül. Egymás után vittem fel a színeket, szinte megszállottan dolgoztam, mikor pedig egy pillanatra megpihentem és felemeltem a fejem, hogy körbenézzek, a többiek mit csinálnak, meglepődve vettem észre, hogy a mellettem ülő lenyűgözve bámulja az előttem lévő papírt. Én is ránéztem, én azonban csak a félkész munkát láttam benne, amely befejezésére megmagyarázhatatlan kényszert érzek. Visszanéztem rá, ő pedig már engem nézett. Felvontam az egyik szemöldököm, mire csak mosolyogva annyit mondott, hogy utálná elismerni, hogy milyen jól sikerült és hogy tehetséges vagyok. Egy pillanatra ledöbbentem, majd felnevettem és fejcsóválva folytattam a munkát. Az arcomra pedig visszaköltözött a derűs mosoly, mely mindig ott honol, ha az én múzsámra, rád gondolok.

Mushi ~ Mellőzőtten

kokoro ga tozashite ima ni mo kuzureochiru
namida wo koroshite sakebu hibi yo
kokoro ga nokoshita shinjiru imi no tsuyosa wo
watashi wo koroshita watashi kokoro ♪♫

J. Pannonius: Lelkemhez

Janus Pannonius: Lelkemhez

Verselemzés

Janus Pannonius e művét 1466 és 1468 között írta, egyesek szerint ez az időszak volt alkotói csúcskorszaka. A vers műfaja elégia, egy létértelmező filozófiai eszmefuttatás, mely megrendítő kétségbeesettséget, kiábrándultságot tükröz.

A költő saját lelkét szólítja meg, újplatonista gondolatokat fogalmaz meg a versben, melyek szerint a lélek egy magasabb rendű, tisztán szellemi természetű világba tartozik, ellentétben a testtel, mely a természeti világhoz kapcsolódik. Ugyancsak az újplatonista szemléletben jelenik meg a lélekvándorlás elmélete is, mely az egész versben jelen van.
A mű első szakaszában a lélek égi útját taglalja, amely az isteni szférából indul, majd onnan ereszkedik alá a Földre, miután ivott a Léthe folyó vizéből - ez garantálja a lélek előző életének feledését. Ez után felsorolja, hogy milyen erényeket kap a lélek a különböző csillagoktól, bolygóktól (Szaturnusz, Jupiter, Mars, Vénusz, Merkúr).
A második szakaszban azt írja le, hogy a „büszke derű”-t sugárzó lélek milyen méltatlan testet kapott. Katalógusszerűen sorolja fel a teste gyengeségeit, szinte visszataszítóan naturalisztikus képekkel mutatja be ezt a beteges „por-gúnyát”.
„Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom / Dermedten didereg, májamat őrli a láz.”
Szembe állítja a lélek adottságait a test tökéletlenségével, felveti, hogy a lélek azért választotta ezt a beteges testet, hogy könnyebben szabadulhasson belőle.
„Tán e törékeny test is azért volt kedves előtted, / Hogy csak e gyöngefalú fogda lakója legyél.”
Az utolsó részben tanácsot ad a léleknek, miszerint minél hamarabb szabaduljon meg a test béklyójától, térjen vissza a kozmoszba és kezdje meg 1000 éves megtisztulását. Felhívja rá a figyelmét, hogy ne igyon a Léthe folyóból, ne felejtse el, hogy az emberi testnél nincs nyomorúságosabb. Ezzel a saját lelkének és testének egymáshoz rendelődésének kudarcát az emberi létre is kiterjeszti, az emberi sors végzetévé általánosítja.
A mű egésze alatt megfigyelhetőek a korra jellemző mitológiai utalások, legyen szó akár az ókori istenségeket megtestesítő égitestekről, vagy az erős emberi testet szimbolizáló Atlaszról. A disztichonban íródott műre jellemző még a hangnemek váltakozása is, az elején lévő ódai emelkedettséget először az irónia, majd a keserűség váltja fel.
A mű megírása után nem sokkal a költő tüdőbajban hunyt el, ez a vers egyfajta elmélkedése a halállal szembenéző alkotónak. Mindenképpen kiemelkedő alkotása – talán a legszemélyesebb is. A mély filozófiai gondolatok, a test és a lélek viszonyának fejtegetése megragadja az olvasót, elgondolkodtatja és talán hasznosabb életre is sarkallja.

Csokonai V. M.: Az estve

Csokonai Vitéz Mihály: Az estve

Verselemzés

Csokonai e versének elejét még kiskamasz korában, egy iskolai feladatra írta meg, amelyben egy picturát kellett írniuk. A mű címe is erre utal, az estve (este) a nappal és az éjszaka közötti állapot, válaszvonal. Később, 1794-ben immár felnőtt fejjel elővette korai irományát és a tájleírást kibővítette, egy társadalomkritikát tartalmazó sententiával toldotta meg, hogy végül egy újabb picturával zárja le, ezzel három részre tagolva és egyfajta keretet adva a költeménynek.
A vers elején a költő egy elképzelt alkonyi képet fest le, bár ez nem pontos megfogalmazás, mivel nem csupán a látottakat vázolja, hanem a pillanat hangulatát hangokkal is ábrázolja, amelyek mellé az illatok is társulnak. Éppen ezért inkább nevezhető ez a rész egy filmnek, amely betekintést enged a természet egy gyönyörű pillanatába. Hogy a művész visszaadja az estve egyedi és semmi mással össze nem téveszthető érzetét, a vers e része főként a rokokó stílusában íródott, számtalan metaforát, hasonlatot, megszemélyesítést tartalmaz, amelyeket kiegészít az első pictura első részét lezáró mondatban a b és az m alliterációja is.
„Barlangjában belől bömböl a mord medve.”
Ez a mondat megtöri az előtte lévő idillt, innentől kezdve a vers egy sokkal komorabb irányba halad tovább. A pictura második része egy felkiáltással, felsóhajtással kezdődik, majd megjelenik a költői személy, az "én". Ebből a részből kiderül, hogy az alkotó szinte már rajong a természetért és benne keresi a megnyugvást.
„Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;”
A költő itt a kimondottan melankolikus hangulatáról tesz tanúbizonyságot, ám ezt a szomorúságát pont a természettel szeretné elűzni. A mű alapvető szentamentalista gondolatvilágával ellentétben itt klasszicista utalások jelennek meg, a természetet egy színházhoz, theátromhoz hasonlítja, illetve különböző mitológiai utalásokat is elejt a költeményben. A pictura lezáró szakaszában az éjjelt szólítja meg – egy metafora keretében madárként tünteti fel – és kéri arra, hogy késsen még, mivel kívülállónak érzi magát a sötét, borús éjben.
A vers itt alakul át sententiává, megjelennek az első bíráló gondolatok a társadalom felé. Ellentétet állít fel a természet csendje, békéje, és az emberek zsibongása között. Kérdőre vonja az emberiséget, hogy a szabadságát miért dobta el, és helyette miért vert tulajdon kezére „zárbékót”. A második egység egyik központi gondolatát is itt fogalmazza meg, itt jelenik meg a magántulajdon kritikája.
„Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, / Miolta a miénk nevezet elűle.”
Ebben a részben megfigyelhető a Rousseau-izmus, miszerint az ősállapotban, ahol még nem volt magántulajdon, minden sokkal békésebb volt, és hogy a civilizáció, a társadalom okozza a háborúkat, a kapzsiságot, a fösvénységet, az egyenlőség eltűnését. A megoldást a természethez való visszatérésben látja, mind Rousseau, mind Csokonai. A másik kulcsmondata ennek a résznek azt írja le, hogy az ember eredendően tiszta, hogy a társadalom káros hatása a későbbi bűnbeesése.
„Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, / Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.”
A filozofikus gondolatok után egy újabb tájleírás váltja fel a sententiát és egyben zárja le a művet. Itt azt írja le, hogy a társadalommal ellentétben, ahol idegennek érzi magát, a természet olyan, mintha az otthona lenne. Ide még nem tette be a lábát a civilizáció és nem tudta felborítani az ősi rendet, harmóniát. A természet szépségeit bárki élvezheti, akármilyen vagyoni réteghez is tartozzon.
„Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág, / Melyet árendába nem ád még a világ.”
Felhozza még példának itt a holdvilág mellett az „éltető levegőt” és a természet neszeit is („legszebb hangú szimfónia”). A verset a természet magasztalásával zárja, melyben feltünteti, hogy ő már csak ebben az ősharmóniában tud létezni, csak ez maradt neki.
Csokonai ezen verse minden szempontból igen összetett költeménnyé nőtte ki magát a hajdani gyermek alkotásából. Igen komoly kritikát fogalmaz meg benne, emellett azonban nem szorultak hátrányba a magávalragadó leírások sem. Alapjában véve a vers bővelkedik mind a költői képekben, mind a mély gondolatokban, amely egy egészen különös, különleges alkotássá teszi, még azok számára is, akik különben nem kedvelik különösképpen Csokonai költészetét. Mindenképpen maradandó nyomot hagy az olvasóban, és talán el is gondolkodtatja társadalmunk hiányosságairól, hibáiról.