Múzsa

Nem vagyok normális. Tudom, ez nem újdonság, de sosem voltam még ennyire biztos benne. Miért? Miért kellett elkezdenem megint ezt hallgatnom? Nem volt jó nekem nélküle? Ostoba kérdés, persze, hogy nem... Nem mondom, nem teltek rosszul az utóbbi napjaim, heteim, sokat nevettem, hülyéskedtem, mégis... Valami hiányzott. Azt hiszem rájöttem mi: az érzelmek. Nem, nem hazudtam a barátaim szemébe, tényleg élveztem a velük töltött időt, de hiányzott már egy mély érzés, egy olyan igazi. És azt kell mondja, szörnyű érzés beismerni magamnak, hogy csak te okozol nekem jelenleg ilyen valódi érzelmet. Hogy erre mikor jöttem rá? Mikor a rajz házimon gondolkodtam. Egy vázlatot kellett készítenünk egy A/4-es lapra „Múzsám, a természet” címmel, nekem pedig nagyon hosszú ideig nem volt semmi használható ötletem, csupán elcsépelt közhelyek, sablonok, pedig most elhatároztam, hogy tényleg komolyan veszem a vázlat készítését. Aztán persze nem így történt, elszaladt az idő, és hajnali egy óra tájt úgy feküdtem le, hogy el se kezdtem a rajzot. Csak feküdtem a kényelmes ágyamban, bámultam a sötét semmit és miközben pontosan tudtam, hogy nemsokára úgyis álomba zuhanok, olyan fáradt vagyok már, elkezdtem gondolkozni, hogy holnap mit alkossak vázlatként. Egy fáradt mozdulattal söpörtem ki az elmémből a már százszor elhasznált ötleteket, nem, nekem most valami új kell. És akkor eszembe jutottál… Másnap reggel nem emlékeztem, hogy mit találtam ki mielőtt elaludtam volna, csak annyi derengett, hogy az utolsó pillanatban volt egy jó, egy új, egy egyedi ötletem, de hogy mi? Csak az unalmas órán ülve jutott eszembe, hogy rád gondoltam… És ahogyan újra felrémlett az arcod, a mozdulataid, az a kevéske emlék, amelyet féltve őrzök rólad… Megszállt az ihlet. Utána több órán keresztül rajzoltam, nem érdekelt már az óra anyaga, csak minél hamarabb kész akartam lenni a vázlattal, melyre aztán büszke lehetek. Végül elkészült. A végtelen óceán, a lemenő Nap, egy sziklaszirt. Eddig a szokásos giccses, romantikus táj. Remegő kézzel rajzoltam meg rá az alakodat, ahogyan egy profi mozdulataival ugrassz fejest a több 10 méter magas szirtről. Miután félve letettem a ceruzát és megnéztem a rajzot… Életemben először elégedettséget éreztem egy rajzom iránt. Tudtam, hogy nem lett tökéletes – elvégre vázlat –, hiába láttam a számtalan hibáját, mégis büszkeség és egyfajta megmagyarázhatatlan eufória fogott el, ahogy tüzetesen megvizsgáltam. Amikor rajzon megmutattam a tanárnak, az csak csodálkozva nézett rám, hogy öngyilkos?! Mire én csak egy mosoly keretében annyit feleltem, hogy nem, sziklaugró. A tanárnak elkerekedtek a szemei, majd egy pillanat múlva elégedetten csillogó szemekkel írta be nekem az ötöst, hogy aztán elküldjön, hogy kezdjem el a végleges munkát. A fejemben még nem volt tiszta, hogy mit is akarok csinálni vele, csak annyiban voltam biztos, hogy pasztellel szeretném megcsinálni, látni akartam az egymásba mosódott színeket. Lelkesen kezdtem el dolgozni a tiszta, hófehér lapon, mindenfajta előrajzolás nélkül. Egymás után vittem fel a színeket, szinte megszállottan dolgoztam, mikor pedig egy pillanatra megpihentem és felemeltem a fejem, hogy körbenézzek, a többiek mit csinálnak, meglepődve vettem észre, hogy a mellettem ülő lenyűgözve bámulja az előttem lévő papírt. Én is ránéztem, én azonban csak a félkész munkát láttam benne, amely befejezésére megmagyarázhatatlan kényszert érzek. Visszanéztem rá, ő pedig már engem nézett. Felvontam az egyik szemöldököm, mire csak mosolyogva annyit mondott, hogy utálná elismerni, hogy milyen jól sikerült és hogy tehetséges vagyok. Egy pillanatra ledöbbentem, majd felnevettem és fejcsóválva folytattam a munkát. Az arcomra pedig visszaköltözött a derűs mosoly, mely mindig ott honol, ha az én múzsámra, rád gondolok.