2011. december 28.
2011. december 24.
Karácsony
...mostanában az emberek a szeretetet kezdték el isteníteni, nem pedig Istent szeretni...
- a karácsonyi istentisztelet legigazabb mondata
- a karácsonyi istentisztelet legigazabb mondata
2011. december 11.
Keljen szárnyra...
- Az ember nem arra született, hogy láncokat viseljen, hanem arra, hogy kitárja szárnyait! Nem akarok csúszómászó embert! Legyen a lárvából pillangó. Változzék a föld férge élő virággá és keljen szárnyra. Azt akarom, hogy...
- Victor Hugo: Kilencvenhárom, részlet
- Victor Hugo: Kilencvenhárom, részlet
Vihar
- Mert vihar van. A vihar mindig tudja, mit csinál. Egy villámsújtott tölgyért cserébe hány erdőt frissít föl? A civilizációt pestis pusztította, ez a zivatar kifújta belőle a mérget. Lehet, hogy a vihar válogatás nélkül dönt és pusztít. Hogy is lehetne másképpen? Nehéz tisztogatás a feladata. A fertő borzalmát látva érthető, hogy türelmetlenül tombol.
- Victor Hugo: Kilencvenhárom, részlet
- Victor Hugo: Kilencvenhárom, részlet
2011. december 7.
Boldogság
Pillangók. Szivárvány. Rét. Virágok. Ragyogás.
Olyan, mintha a Nap csodálatosan sugárzó, meleg fénye szertefoszlatta volna a sötétséget. A sötétséget, melynek létezését észre sem vettem, pedig a napokban már a szívembe költözött, most már világosan látom. De csak akkor jöhettem rá, hogy bizony éjszaka honolt a lelkemben, mikor végre megtapasztalhattam a Nap ragyogását. Furcsa játéka ez az életnek, csak akkor fogjuk fel a dolgokat, ha találkozunk az ellentétükkel. Elvégre mit érne a fehér fekete nélkül, a hűség megcsalás nélkül, a nappal éjszaka nélkül? Semmit. Fel se fognánk a létüket. Mindent az ellentéte határoz meg.
Minden bizonnyal a magánnyal is így van ez. Csak mostanság tudatosult, hogy az utóbbi pár hónapban milyen egyedül voltam, most, hogy újra beszélgettem a legkedvesebb barátnőmmel, most, hogy újra felvettem a kapcsolatot a régi ismerőseimmel, és legfőképpen azért most, mert végre kialakulóban van egy új kapcsolatom. Milyen rég is volt, hogy új emberrel ismerkedtem meg, nem csak úgy felszínesen, hanem komoly barátságot tervezve. Azt hiszem, tavaly ilyentájt. Fel se tűnt az újdonság hiánya egészen mostanáig. Mostanáig, mikor végre megint érezni kezdtem, mikor olyan érzelmek támadtak szívemben, melyeket fel sem fogok teljesen, s amelyeket képtelen vagyok megérteni.
De talán pont ebben van a varázsa. Kitudja. Őszintén? Nem is érdekel, amíg minden ilyen tökéletes. Vagy ha nem is tökéletes, akkor pont eléggé jó. És ez nekem elég.
Olyan, mintha a Nap csodálatosan sugárzó, meleg fénye szertefoszlatta volna a sötétséget. A sötétséget, melynek létezését észre sem vettem, pedig a napokban már a szívembe költözött, most már világosan látom. De csak akkor jöhettem rá, hogy bizony éjszaka honolt a lelkemben, mikor végre megtapasztalhattam a Nap ragyogását. Furcsa játéka ez az életnek, csak akkor fogjuk fel a dolgokat, ha találkozunk az ellentétükkel. Elvégre mit érne a fehér fekete nélkül, a hűség megcsalás nélkül, a nappal éjszaka nélkül? Semmit. Fel se fognánk a létüket. Mindent az ellentéte határoz meg.
Minden bizonnyal a magánnyal is így van ez. Csak mostanság tudatosult, hogy az utóbbi pár hónapban milyen egyedül voltam, most, hogy újra beszélgettem a legkedvesebb barátnőmmel, most, hogy újra felvettem a kapcsolatot a régi ismerőseimmel, és legfőképpen azért most, mert végre kialakulóban van egy új kapcsolatom. Milyen rég is volt, hogy új emberrel ismerkedtem meg, nem csak úgy felszínesen, hanem komoly barátságot tervezve. Azt hiszem, tavaly ilyentájt. Fel se tűnt az újdonság hiánya egészen mostanáig. Mostanáig, mikor végre megint érezni kezdtem, mikor olyan érzelmek támadtak szívemben, melyeket fel sem fogok teljesen, s amelyeket képtelen vagyok megérteni.
De talán pont ebben van a varázsa. Kitudja. Őszintén? Nem is érdekel, amíg minden ilyen tökéletes. Vagy ha nem is tökéletes, akkor pont eléggé jó. És ez nekem elég.
2011. december 6.
A kalózok szeretője
Jennynek hívták, szőke volt és éhes,
s a szállodában üveget mosott,
hol elhamarkodott szeretkezések
szagát árasztották a bútorok.
S mikor szitkokkal teltek meg az éjek,
s csiklandott ringyók részeg sikolyával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak,
vagy hajnaltájt meleg vizet hozott:
megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap
markába titkon egy dénárt nyomott.
Ilyenkor mindig némán megköszönte
alázatosan vézna mosolyával,
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
És éjjel, ha kiment a folyosóra,
egy-egy éhes hím gyakran rálesett,
ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra
teperte le: s ő mindent engedett.
S mikor a férfi vállait harapta,
s mellét kereste borgőzös szájával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S egy délben zaj támadt a tengerparton,
s találgatták mindnyájan az okát,
de ő felkacagott az utcasarkon,
és még otthon is nevetett tovább.
S hogy mosogatni hívták a konyhába,
a tányérokat eltolta karjával -
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S mikor félreverték a vészharangot,
s a kikötőben üvöltött a nép,
ő lassan elfütyült egy hosszú tangót
és hófehérre mosta a kezét,
s új ruhájában a párkányra hágott,
s a tengert nézte gonosz mosolyával,
hol a város előtt egy hajó állott,
nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.
S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte
rőt bombákkal akkor a várfalat,
és nem maradt, mikor leszállt az este,
kastély a várban s ház a vár alatt,
ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda,
s a bronzoszlop a helytartó szobrával,
és nem maradt, csupán egy piszkos szálló
nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.
De ő még mindig az ablaknál állott,
s az éjszakába egy dalt énekelt,
és reggel a matróznép partraszállott,
és minden embert sorra láncra vert.
És akkor a hajósok vezetője
így szólt hozzá: "Kalózok szeretője,
kit öljünk meg kívánságod szerint?"
S ő azt felelte: "Mind!"
S a tengerparton aznap alkonyatra
minden fán ötven ember lebegett,
és szemüket a héják csőre marta,
mint lógombócot éhes verebek.
S a hajó, míg a hullák rút farával
halotti táncot járt az est szele,
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával
eltűnt vele.
- François Villon: Ballada a kalózok szeretőjéről (Faludy György fordításában)
s a szállodában üveget mosott,
hol elhamarkodott szeretkezések
szagát árasztották a bútorok.
S mikor szitkokkal teltek meg az éjek,
s csiklandott ringyók részeg sikolyával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak,
vagy hajnaltájt meleg vizet hozott:
megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap
markába titkon egy dénárt nyomott.
Ilyenkor mindig némán megköszönte
alázatosan vézna mosolyával,
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
És éjjel, ha kiment a folyosóra,
egy-egy éhes hím gyakran rálesett,
ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra
teperte le: s ő mindent engedett.
S mikor a férfi vállait harapta,
s mellét kereste borgőzös szájával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S egy délben zaj támadt a tengerparton,
s találgatták mindnyájan az okát,
de ő felkacagott az utcasarkon,
és még otthon is nevetett tovább.
S hogy mosogatni hívták a konyhába,
a tányérokat eltolta karjával -
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S mikor félreverték a vészharangot,
s a kikötőben üvöltött a nép,
ő lassan elfütyült egy hosszú tangót
és hófehérre mosta a kezét,
s új ruhájában a párkányra hágott,
s a tengert nézte gonosz mosolyával,
hol a város előtt egy hajó állott,
nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.
S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte
rőt bombákkal akkor a várfalat,
és nem maradt, mikor leszállt az este,
kastély a várban s ház a vár alatt,
ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda,
s a bronzoszlop a helytartó szobrával,
és nem maradt, csupán egy piszkos szálló
nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.
De ő még mindig az ablaknál állott,
s az éjszakába egy dalt énekelt,
és reggel a matróznép partraszállott,
és minden embert sorra láncra vert.
És akkor a hajósok vezetője
így szólt hozzá: "Kalózok szeretője,
kit öljünk meg kívánságod szerint?"
S ő azt felelte: "Mind!"
S a tengerparton aznap alkonyatra
minden fán ötven ember lebegett,
és szemüket a héják csőre marta,
mint lógombócot éhes verebek.
S a hajó, míg a hullák rút farával
halotti táncot járt az est szele,
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával
eltűnt vele.
- François Villon: Ballada a kalózok szeretőjéről (Faludy György fordításában)
Lonely day
Such a lonely day
And it's mine
The most loneliest day of my life
And if you go,
I wanna go with you
And if you die,
I wanna die with you
Take your hand and walk away ♪♫
And it's mine
The most loneliest day of my life
And if you go,
I wanna go with you
And if you die,
I wanna die with you
Take your hand and walk away ♪♫
Illat
Mostanában olyan furcsa érzésem van. Olyan kettős. Egyszerre érzem magam végtelenül magányosnak, mégis olyan, mintha enyém lenne az egész világ és sosem lennék egyedül. És a legviccesebb, hogy ilyen hatással egy olyan srác volt rám, akit különösképp nem is ismerek.
Már a szalagtűzőn is ott volt, de akkor nem beszéltem vele, csak feltűnt, hogy nem emlékszem rá, hiába helyeske. Aranyos volt, ahogy vigyorogva fényképezett minket, miközben kereszttestvéremmel keringőztünk. Aztán másnap felborult minden. Az ünnepi ebéden is ott volt, hiszen ő velem ellentétben tényleg a család tagja, normális, hogy ott van az unokatestvére ünnepi alkalmán. Nem is maga az ebéd alatt történt a dolog, hanem utána, mikor minket hármunkat elküldtek a kereszttestvérem szobájába, mondván, hogy a fiatalokat úgysem érdekli, mit beszélnek a felnőttek. Akkor finoman szólva dühös voltam ezért, mert mégis mit kezdjek két olyan sráccal, akiket tulajdonképpen nem is ismerek? Az élet furcsa fintora, hogy később már áldottam ezt a döntését a szüleimnek. Mit ne mondjak, az ott töltött első olyan félórában alig lehetett hallani a szavamat, nem meglepő módon viccet is csináltak belőle, hogy milyen keveset beszélek. Nem érdekelt, csak számoltam vissza a perceket, hogy mikor mehetek már el, ennél a kínos társaságnál még a magány is jobb. Aztán feljött az anime téma, amit a zene követett. Nekem pedig kezdett szimpatikus lenni a helyeske srác. Miután az egyik kedvenc együttesemtől rakott be számot úgy, hogy nem is tudta, hogy szeretem, úgy éreztem, hogy hamar ítéltem, és mégis csak jófej. Ezek után elkezdtünk filmezni. Én pedig szépen lassan megkedveltem a srácot. Két film. Ennyi kellett hozzá, hogy tökéletesen az ujjai köré csavarjon. Hogy mivel? Azzal, hogy kedves volt, érdekes, humoros, és nem utolsó sorban, hogy végtelenül közvetlenül viselkedett. Olyan volt, mintha egy régi haverommal, barátommal lettem volna. És meg kell hagyni, ez megijesztett. Nem hittem volna, hogy bárki képes ezt elérni csupán pár óra ismeretség alatt, és mégis. Amikor végül este elmentek... Furcsa mód nem éreztem szomorúnak magam, reméltem, hogy nincs vége ennek. Másnap a kérésének megfelelően bejelöltem fészen, ő pedig vissza is igazolt, de ennyi. Semmi lájk, semmi komment, főleg nem üzenet. És hiányzik. Nem akarom, hogy ennyi legyen. Hiába fogalmazott úgy kereszttestvérem vele kapcsolatban, hogy három hetente váltja a csajait, mégis úgy érzem, hogy vele járnék. Igen, járnék, ha nem lakna tőlem 300 kilométerre. Úgyhogy tulajdonképpen esélytelen az egész, és ezt pontosan tudom. A vicces az egészben, hogy ettől függetlenül a jó hangulatom mai napig megmaradt, ha rá gondolok, csak mosolyogni tudok. Pedig milyen rövid volt az egész, csak pár óra. Nem maradt meg belőle más, mint az érzés, ahogy hozzám simul, ahogy a haja cirógatja az arcom, hogy a keze milyen hatalmas az enyémhez képest, és az illata. Az illata, ami akkor és ott a legcsodálatosabb, a legbódítóbb volt, amit valaha éreztem.
Bárcsak újra... Csak még egyszer érezhetném...
Már a szalagtűzőn is ott volt, de akkor nem beszéltem vele, csak feltűnt, hogy nem emlékszem rá, hiába helyeske. Aranyos volt, ahogy vigyorogva fényképezett minket, miközben kereszttestvéremmel keringőztünk. Aztán másnap felborult minden. Az ünnepi ebéden is ott volt, hiszen ő velem ellentétben tényleg a család tagja, normális, hogy ott van az unokatestvére ünnepi alkalmán. Nem is maga az ebéd alatt történt a dolog, hanem utána, mikor minket hármunkat elküldtek a kereszttestvérem szobájába, mondván, hogy a fiatalokat úgysem érdekli, mit beszélnek a felnőttek. Akkor finoman szólva dühös voltam ezért, mert mégis mit kezdjek két olyan sráccal, akiket tulajdonképpen nem is ismerek? Az élet furcsa fintora, hogy később már áldottam ezt a döntését a szüleimnek. Mit ne mondjak, az ott töltött első olyan félórában alig lehetett hallani a szavamat, nem meglepő módon viccet is csináltak belőle, hogy milyen keveset beszélek. Nem érdekelt, csak számoltam vissza a perceket, hogy mikor mehetek már el, ennél a kínos társaságnál még a magány is jobb. Aztán feljött az anime téma, amit a zene követett. Nekem pedig kezdett szimpatikus lenni a helyeske srác. Miután az egyik kedvenc együttesemtől rakott be számot úgy, hogy nem is tudta, hogy szeretem, úgy éreztem, hogy hamar ítéltem, és mégis csak jófej. Ezek után elkezdtünk filmezni. Én pedig szépen lassan megkedveltem a srácot. Két film. Ennyi kellett hozzá, hogy tökéletesen az ujjai köré csavarjon. Hogy mivel? Azzal, hogy kedves volt, érdekes, humoros, és nem utolsó sorban, hogy végtelenül közvetlenül viselkedett. Olyan volt, mintha egy régi haverommal, barátommal lettem volna. És meg kell hagyni, ez megijesztett. Nem hittem volna, hogy bárki képes ezt elérni csupán pár óra ismeretség alatt, és mégis. Amikor végül este elmentek... Furcsa mód nem éreztem szomorúnak magam, reméltem, hogy nincs vége ennek. Másnap a kérésének megfelelően bejelöltem fészen, ő pedig vissza is igazolt, de ennyi. Semmi lájk, semmi komment, főleg nem üzenet. És hiányzik. Nem akarom, hogy ennyi legyen. Hiába fogalmazott úgy kereszttestvérem vele kapcsolatban, hogy három hetente váltja a csajait, mégis úgy érzem, hogy vele járnék. Igen, járnék, ha nem lakna tőlem 300 kilométerre. Úgyhogy tulajdonképpen esélytelen az egész, és ezt pontosan tudom. A vicces az egészben, hogy ettől függetlenül a jó hangulatom mai napig megmaradt, ha rá gondolok, csak mosolyogni tudok. Pedig milyen rövid volt az egész, csak pár óra. Nem maradt meg belőle más, mint az érzés, ahogy hozzám simul, ahogy a haja cirógatja az arcom, hogy a keze milyen hatalmas az enyémhez képest, és az illata. Az illata, ami akkor és ott a legcsodálatosabb, a legbódítóbb volt, amit valaha éreztem.
Bárcsak újra... Csak még egyszer érezhetném...
2011. december 3.
Elég!
Szalagtűző. Immáron négy órája ülök itt, de még csak most jön az utolsó keringő. Unottan figyelem, ahogy bejön a fellépő osztály, a kereszttestvérem már befejezte mára a fellépést, így már különösebben nem érdekel az előadás. Elkezdődik a műsor, ringanak a gusztustalanul giccses abroncsos szoknyák, a közönséges öltönyben lévő fiúk csak szerencsétlenkednek. Semmi különös, csak a szokásos szánalmas színvonal. Éveknek tűnik, míg végre befejezik, mikor felsorakoznak a kivonuláshoz, szinte fellélegzek. Végre vége. Kíváncsian nézek a tőlem balra ülő helyeske fiú felé, mikor ismerős dallamok ütik meg a fülem. Ez nem lehet. Ilyen nincs. Hirtelen fordítom vissza a fejem a fellépők felé, még épp elkapom, ahogy felemelkednek a meghajlásból. Lehetetlen. Ki találta ki, hogy a Császárkeringő legyen a kivonuló zene?! Már fel sem fogom, hogy a diákok távoznak, szemeim előtt újra a Montenegróban történtek játszódnak le, hogy azt a tánc-jubileumi bemutató kövesse.
Ne. Elég. Ez elviselhetetlen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)