Zenedoboz

Az évszázados köveken cipők kopognak ahogy az emberek áradata suhan a régi utcán igyekezve céljuk felé. A keskeny utat csodás házak szegélyezik, homlokzatukat minták díszítik, az erkélyeken finoman művelt kovácsolt vas korlát ragyog, az ablakok megcsillannak, ahogy a delelő Nap rájuk veti fényét. A forgatagban senki nem méltatja még csak pillantásra se a kivételes szépségű környezetet, még csak a kirakatokat sem, melyek előtt máskor oly hosszasan képesek elidőzni. Mindenki munkába vagy épp a piacra siet, bajos ügyeit intézi, a gyereket kíséri az iskolába vagy épp, hogy ő tart az egyetem felé. Csupán egy keskeny, árnyas kis sikátorban üldögél valaki. Nem koldus, ez rögtön feltűnik mindenkinek, aki meglátja. Hosszú haja gondos kontyba csavarva, bár már kiszabadult egy-egy tincs, mely most rakoncátlanul hullik a bájos arcba. Ruhája is drága kelme, azonban több helyen elszakadt és mocsok fedi a nagy részét, ahogy magát a lányt is. Ujján gyűrű csillog, mellén nyakék pihen, szemei körül elkenődött a festék. Már maga ez a megjelenés is megrendítő, ám ami igazán visszataszítóvá teszi az amúgy finom hölgyet, az az eszelős kifejezés, mely az arcán honol. Szemei nagyra nyílva, pupillái szinte gombostűhegynyire összeszűkülve, hogy a smaragd írisz szinte vakítónak látszik az enyhe jádeszín pászmákkal. A telt ajkak vicsorba húzódnak, kivillannak közöttük az egyforma, apró, hófehér fogacskák. A pisze orr dacosan mered előre, a szemöldök merészen ível felfelé, a szinte már borostyánba hajló vörös hajtincsek vad keretet adnak a szív alakú orcának. A finom ujjak között egy eltörött porcelánbaba hever, melyről a ruha szinte már lefoszlott, haja gubancos és olyan mélységes szomorúságot kelt az emberben a látványa, hogy inkább tudomást sem véve róla gyorsan elfordul mindenki, nehogy egy pillanattal is tovább kelljen gondoljon rá. A megviselt lány szüntelenül vonszolja előre magát, mintha a babához hasonlóan ő is eltört volna és soha többé nem lenne képes egyenes derékkal, büszkén járni. Hosszú percek telnek el, mire nagy szenvedés árán ugyan, de eljut céljához, mely egy gazdagon díszített kirakat, egy hatalmas, makulátlan üveglappal. A brokáttal, bársonnyal, szaténnal és selyemmel leterített polcokon sorakoznak az áruk, melyek a legfinomabban megművelt ékszerek, aprólékos munkával elkészített tűgoblenek, arannyal bevont apró tárgyacskák, miniatűrök, csodás faragványokkal díszített gyertyatartók. Ám a lány nem ezeket figyeli, nem érdekli őt a pompa, melyet sugároznak. Az egyik sarokban megbújó apró, ám annál elragadóbb zenedobozt bámulja meredten. Az apró, ébenből faragott dobozka sarkainál sárgaréz indák erednek, a belsejét mélybordó bársony béleli, abból emelkedik ki az aprócska táncos üvegszobra. A piciny balettos szüntelenül forog körbe, olyan kecsességgel, amely az égi madarak sajátja. A lány a kirakaton keresztül is hallja a halk zeneszót, amely a legelbűvölőbb, legfülbemászóbb és egyben legszívszorítóbb, amit valaha hallott. A hangok gyengéden követik egymást, a dallamok egymásba folynak, hogy aztán hirtelen haljanak majd el, ha majd elkövetkezik a dobozka újabb felhúzásának ideje. Ám ez még messze van, és addig is a lány rendületlen áhitattal bámulja tovább az apró remekművet. Kezeit sóváran illeszti a kirakatra, hogy aztán egy bő félórával később a tulaj botjával kergesse el az újra- és újra visszatérő hajdani nemeshölgyet. ♪♫

Balkoni gondolatok

Az éjszakai szellő lágyan meglebbenti a függöny vékony anyagát, hogy aztán végigsimítsa a lány lúdbőrös karját, majd belekapjon a hajába is. Nem hallatszik semmi az éj neszein kívül, egy macska felmászik egy fára, a távolból kutyaugatás hallik, a bogarak duruzsolása kellemes nyugalommal tölti el az éjszakát. Szokatlanul felhőtlen az ég is, csak egy nagyobbacska felhő nyúlik bele a Holdba, hogy annak világa különös árnyakat fessen rá. A csillagok fényesen ragyognak, hiszen a városka nem elég nagy ahhoz, hogy éjszakai fényei elnyomhassák az égboltozat kicsiny lámpásait. Egy gyenge sóhajtás borzongatja végig a tájat, majd anyag csúszik anyagon. A lány összébb húzza magán szatén hálóköntösét, hogy aztán egy pillanattal később tincseivel kezdjen el játszadozni. Amint megunja az értelmetlen pótcselekvést, előrébb lép és a finoman megművelt kovácsoltvas korlátra támaszkodik és onnan kezdi el szemlélni az eget, mely most indigókék búraként borul a világra. Halkan dúdolgatni kezd egy dallamot, melyet nem is tudott hol hallott, ám a hangok rövid láncolata könnyűszerrel mászott bele fülébe, hogy aztán egész nap csak ez járjon a fejében. Dús ajkain halvány mosoly dereng fel, majd halk kuncogás hagyja el száját. Állát kezére támasztja és révetegen bámul el a messzeségbe, miközben fejében a szeretett férfi képe jelenik meg. Percekig nem változik semmi, majd a lány arcvonásai fokozatosan komorulnak el, ahogy a komoly, kelletlen gondolatok átveszik elméjében az irányítást. Egyre csak újabb gondok, bajok, problémák jutnak eszébe, hogy aztán végleg elvegyék kedvét a szertelen nevetgéléstől. Homlokán sűrű ráncok jelennek meg ahogy szemöldökét összevonja, szája tudta nélkül is aranyosan csücsörít. Egy hirtelen mozdulattal egyenesedik fel, ezzel elsöpörve a zavaró gondolatokat. Körbenéz, csupasz lábaival toporog a csempén, melyre a nap folyamán rátűzött a Nap és most kellemesen árasztja magából a meleget. Még egyszer, utoljára végigsimít a hideg korláton hogy aztán egy hirtelen fordulattal visszainduljon a szobába és tovább folytassa álmodozását a férfiről, kiért képes lenne mosolyogva vállalni a halált is.

Viharom Tavaszom

Minden mi belőlem maradt
Vérző sebekkel bőröm alatt
Szememben viharral
Szívemben tavasszal
várja,hogy el jöjjön az a nap ♪♫

Sebhely

Hiány. Vágyódás. Sóvárgás. A napjaim ezekkel telnek. Valahányszor ránézek, megérzem jellegzetes, csípős, kicsit kesernyés illatát, véletlenül súrolja a lábam a lábát vagy a kezem a kezét, vagy csak egyszerűen rágondolok... Olyan, mintha életem igazi értelme lenne, de az nem lehet, elvégre eddig is megvoltam nélküle. Most mégis, olyan szenvedést okoz a hiánya, akár a legapróbb is, legyen az csak pár méter, amely elválaszt minket, hogy azt képtelen vagyok szavakba önteni. Nem értem. Mi változott megint? Tavasz lett én pedig újonnan beleszerettem? Nem, ez nem lehet. Más ésszerű magyarázatom márpedig nincs, egyik napról a másikra egyre nő a vágyódásom, a kívánalmam feléje. És lassan már nem tudok majd gátat szabni neki, pedig nem engedhetem, hogy utat törjön magának. Nem, még egyszer ugyanazt a hibát nem fogom elkövetni. Épp elég szenvedést okozott az is, mikor először vétettem, pedig annak már több éve. Még egyszer nem vagyok hajlandó itt elrontani. De most valahogy más. Mintha most ő próbálna közeledni. Vagy csak beképzelem, csupán egy hitvány délibáb, illúzió lenne, melyet szívem vetít elém, hogy reményt merítsek belőle a túléléshez, hogy akarjam hajszolni napról napra az élet apró örömeit? Nem tudom. De ha mégis ez a helyzet... Nem, azt nem tudnám elviselni, hogy már a testem is ellenem esküdött. Elegem van az állandó csalódásból, a hasztalan reményből pedig még inkább. Ezt nem lehet elviselni. Nap mint nap csendben ülni mellette, miközben minden energiám arra megy el, hogy ne érintsem, ne vessem rá magam, ne törleszkedjek hozzá és leginkább, hogy ne szólítsam meg. Félek megszólalni, azzal csak mindent megint elrontanék. Mindeközben persze ott motoszkál bennem a parányi, bizonytalan hangocska, hogy mi van, ha ő közben arra vár, hogy végre megtörjem a csendet. De nem akarok hallgatni rá. Egyszer már átvert és annak máig viselem a nyomát.