Mentsenek meg!

Én ezt nem fogom túlélni. Vége a nyárnak, elkezdődött az iskola. A szerencsésebbeknek csak szeptember harmadikán, de akik rosszabbul jártak, mint én is, azok már harmincadikán mehettek be a fülledt épületbe osztályozó vizsgát tenni. Amin végül is átmentek, az már más kérdés, hogy milyen jeggyel. És miután kellőképp elkeseredtek még szerencsétlenebbül járt vizsgázótársukkal, fiatalos lendülettel indultak meg egy kocsma felé, hogy sörbe fojtsák bánatukat. Mondhatom, ilyen jól sem indult még évem. Ezek után következett az évnyitó másodikán, amelyet is a templomban tartottak, melynek karzatán nyáron hihetetlen forróság van, pláne, ha az ember lánya kénytelen felvenni a bocskai felső részét is. Mert miért ne. És ha ez még nem okozna kellőképp kellemetlen izzadást és viszketést, akkor jöjjön tetejébe az, hogy a Jóisten úgy gondolta, hogy kárpótol a kellemetlen vizsga miatt, így őt ültette mellém. Őt. Akit utoljára a Campuson láttam, őt, aki idegesítően rövidre vágatta ezúttal a haját, őt, akinek közelről szemlélhettem meg az apró, szőke borostáját az arcán. Vagyis inkább borostakezdeményét, csak hogy ne essünk túlzásokba. Szóval egy hosszú, meleg órát kellett mellette töltenem a templom padjában kuporogva, úgy, hogy a másik oldalról a volt földrajztanárom mondta a magáét, arra számítva, hogy én figyelek rá, elvéve ezzel tőlem a lehetőséget, hogy megfelelő távolságban - vagy inkább közelségben? - legyek a másik padtársammal. Csodálatos volt. Ezt követte harmadikán a csendes nap, melyet egy unalmas osztályfőnöki órával indítottunk, hogy utána átvánszorogjunk egy templomba, ahol is az önkéntes segítők idegesítő lelkesedéssel instruáltak minket egy még idegesítőbb játék szabályaival kapcsolatban. Amit természetesen elvesztettünk, és amit természetesen ők nyertek meg. Az élet szép. És főleg igazságos, hát hogyne. A mai napom pedig... Már kezdésnek épp elég lenne az, hogy meg voltak tartva az órák. De persze ez nem elég, mert első órában az osztályfőnök nyilvánosan oltott le engem és kedves vizsgázótársam. Második órán rá kellett jönnöm, hogy semmire sem emlékszem a fizika anyagból, és hogy igencsak össze kéne szednem magam. Harmadik órán megismerkedhettem az új matematika tanárnőmmel, aki immár a faktot fogja tartani, és aki szintén képes volt pár szavával megkérdőjelezni az eddig szépen felépített terveimet. Negyedik órán megint csak az osztályfőnökömmel volt randink, aki ezúttal egy rövid összefoglalást íratott velünk a terveinkre vonatkozólag. Az ötödik óra is azzal a rádöbbenéssel telt, hogy én mindent, de mindent elfelejtettem a nyáron, és egyetlen szerencsém az volt, hogy az új anyagot mi már korábban vettük a volt franciatanárommal, így nem voltak különösebb nehézségeim. Hatodik órán végül azzal kellett szembesülnöm, hogy az a két embernek igencsak diplomatikusan nevezhető egyed, az évek múltán sem lett kevésbé irritáló. Mindezek után hazajöhettem, hogy egy rövid pihenő után újra visszamenjek a városba, ezúttal a próbám miatt. Melyen - a változatosság kedvéért - megint csak nem kíméltek minket, így újra hazaérve a fáradtság egy teljesen új szintjét tapasztalhatom meg.
Igen, az élet, főleg a sulis élet szép, csak épp kibaszott jól titkolja.