Sebhely

Hiány. Vágyódás. Sóvárgás. A napjaim ezekkel telnek. Valahányszor ránézek, megérzem jellegzetes, csípős, kicsit kesernyés illatát, véletlenül súrolja a lábam a lábát vagy a kezem a kezét, vagy csak egyszerűen rágondolok... Olyan, mintha életem igazi értelme lenne, de az nem lehet, elvégre eddig is megvoltam nélküle. Most mégis, olyan szenvedést okoz a hiánya, akár a legapróbb is, legyen az csak pár méter, amely elválaszt minket, hogy azt képtelen vagyok szavakba önteni. Nem értem. Mi változott megint? Tavasz lett én pedig újonnan beleszerettem? Nem, ez nem lehet. Más ésszerű magyarázatom márpedig nincs, egyik napról a másikra egyre nő a vágyódásom, a kívánalmam feléje. És lassan már nem tudok majd gátat szabni neki, pedig nem engedhetem, hogy utat törjön magának. Nem, még egyszer ugyanazt a hibát nem fogom elkövetni. Épp elég szenvedést okozott az is, mikor először vétettem, pedig annak már több éve. Még egyszer nem vagyok hajlandó itt elrontani. De most valahogy más. Mintha most ő próbálna közeledni. Vagy csak beképzelem, csupán egy hitvány délibáb, illúzió lenne, melyet szívem vetít elém, hogy reményt merítsek belőle a túléléshez, hogy akarjam hajszolni napról napra az élet apró örömeit? Nem tudom. De ha mégis ez a helyzet... Nem, azt nem tudnám elviselni, hogy már a testem is ellenem esküdött. Elegem van az állandó csalódásból, a hasztalan reményből pedig még inkább. Ezt nem lehet elviselni. Nap mint nap csendben ülni mellette, miközben minden energiám arra megy el, hogy ne érintsem, ne vessem rá magam, ne törleszkedjek hozzá és leginkább, hogy ne szólítsam meg. Félek megszólalni, azzal csak mindent megint elrontanék. Mindeközben persze ott motoszkál bennem a parányi, bizonytalan hangocska, hogy mi van, ha ő közben arra vár, hogy végre megtörjem a csendet. De nem akarok hallgatni rá. Egyszer már átvert és annak máig viselem a nyomát.