Csokonai V. M.: Az estve

Csokonai Vitéz Mihály: Az estve

Verselemzés

Csokonai e versének elejét még kiskamasz korában, egy iskolai feladatra írta meg, amelyben egy picturát kellett írniuk. A mű címe is erre utal, az estve (este) a nappal és az éjszaka közötti állapot, válaszvonal. Később, 1794-ben immár felnőtt fejjel elővette korai irományát és a tájleírást kibővítette, egy társadalomkritikát tartalmazó sententiával toldotta meg, hogy végül egy újabb picturával zárja le, ezzel három részre tagolva és egyfajta keretet adva a költeménynek.
A vers elején a költő egy elképzelt alkonyi képet fest le, bár ez nem pontos megfogalmazás, mivel nem csupán a látottakat vázolja, hanem a pillanat hangulatát hangokkal is ábrázolja, amelyek mellé az illatok is társulnak. Éppen ezért inkább nevezhető ez a rész egy filmnek, amely betekintést enged a természet egy gyönyörű pillanatába. Hogy a művész visszaadja az estve egyedi és semmi mással össze nem téveszthető érzetét, a vers e része főként a rokokó stílusában íródott, számtalan metaforát, hasonlatot, megszemélyesítést tartalmaz, amelyeket kiegészít az első pictura első részét lezáró mondatban a b és az m alliterációja is.
„Barlangjában belől bömböl a mord medve.”
Ez a mondat megtöri az előtte lévő idillt, innentől kezdve a vers egy sokkal komorabb irányba halad tovább. A pictura második része egy felkiáltással, felsóhajtással kezdődik, majd megjelenik a költői személy, az "én". Ebből a részből kiderül, hogy az alkotó szinte már rajong a természetért és benne keresi a megnyugvást.
„Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;”
A költő itt a kimondottan melankolikus hangulatáról tesz tanúbizonyságot, ám ezt a szomorúságát pont a természettel szeretné elűzni. A mű alapvető szentamentalista gondolatvilágával ellentétben itt klasszicista utalások jelennek meg, a természetet egy színházhoz, theátromhoz hasonlítja, illetve különböző mitológiai utalásokat is elejt a költeményben. A pictura lezáró szakaszában az éjjelt szólítja meg – egy metafora keretében madárként tünteti fel – és kéri arra, hogy késsen még, mivel kívülállónak érzi magát a sötét, borús éjben.
A vers itt alakul át sententiává, megjelennek az első bíráló gondolatok a társadalom felé. Ellentétet állít fel a természet csendje, békéje, és az emberek zsibongása között. Kérdőre vonja az emberiséget, hogy a szabadságát miért dobta el, és helyette miért vert tulajdon kezére „zárbékót”. A második egység egyik központi gondolatát is itt fogalmazza meg, itt jelenik meg a magántulajdon kritikája.
„Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, / Miolta a miénk nevezet elűle.”
Ebben a részben megfigyelhető a Rousseau-izmus, miszerint az ősállapotban, ahol még nem volt magántulajdon, minden sokkal békésebb volt, és hogy a civilizáció, a társadalom okozza a háborúkat, a kapzsiságot, a fösvénységet, az egyenlőség eltűnését. A megoldást a természethez való visszatérésben látja, mind Rousseau, mind Csokonai. A másik kulcsmondata ennek a résznek azt írja le, hogy az ember eredendően tiszta, hogy a társadalom káros hatása a későbbi bűnbeesése.
„Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, / Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.”
A filozofikus gondolatok után egy újabb tájleírás váltja fel a sententiát és egyben zárja le a művet. Itt azt írja le, hogy a társadalommal ellentétben, ahol idegennek érzi magát, a természet olyan, mintha az otthona lenne. Ide még nem tette be a lábát a civilizáció és nem tudta felborítani az ősi rendet, harmóniát. A természet szépségeit bárki élvezheti, akármilyen vagyoni réteghez is tartozzon.
„Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág, / Melyet árendába nem ád még a világ.”
Felhozza még példának itt a holdvilág mellett az „éltető levegőt” és a természet neszeit is („legszebb hangú szimfónia”). A verset a természet magasztalásával zárja, melyben feltünteti, hogy ő már csak ebben az ősharmóniában tud létezni, csak ez maradt neki.
Csokonai ezen verse minden szempontból igen összetett költeménnyé nőtte ki magát a hajdani gyermek alkotásából. Igen komoly kritikát fogalmaz meg benne, emellett azonban nem szorultak hátrányba a magávalragadó leírások sem. Alapjában véve a vers bővelkedik mind a költői képekben, mind a mély gondolatokban, amely egy egészen különös, különleges alkotássá teszi, még azok számára is, akik különben nem kedvelik különösképpen Csokonai költészetét. Mindenképpen maradandó nyomot hagy az olvasóban, és talán el is gondolkodtatja társadalmunk hiányosságairól, hibáiról.