The true love...

Fleur

Un simple regard posé sur une fleur et voilà une journée remplie de bonheur.
- Céline Blondeau

Karácsony

...mostanában az emberek a szeretetet kezdték el isteníteni, nem pedig Istent szeretni...
- a karácsonyi istentisztelet legigazabb mondata

Keljen szárnyra...

- Az ember nem arra született, hogy láncokat viseljen, hanem arra, hogy kitárja szárnyait! Nem akarok csúszómászó embert! Legyen a lárvából pillangó. Változzék a föld férge élő virággá és keljen szárnyra. Azt akarom, hogy...
- Victor Hugo: Kilencvenhárom, részlet

Vihar

- Mert vihar van. A vihar mindig tudja, mit csinál. Egy villámsújtott tölgyért cserébe hány erdőt frissít föl? A civilizációt pestis pusztította, ez a zivatar kifújta belőle a mérget. Lehet, hogy a vihar válogatás nélkül dönt és pusztít. Hogy is lehetne másképpen? Nehéz tisztogatás a feladata. A fertő borzalmát látva érthető, hogy türelmetlenül tombol.
- Victor Hugo: Kilencvenhárom, részlet

Boldogság

Pillangók. Szivárvány. Rét. Virágok. Ragyogás.
Olyan, mintha a Nap csodálatosan sugárzó, meleg fénye szertefoszlatta volna a sötétséget. A sötétséget, melynek létezését észre sem vettem, pedig a napokban már a szívembe költözött, most már világosan látom. De csak akkor jöhettem rá, hogy bizony éjszaka honolt a lelkemben, mikor végre megtapasztalhattam a Nap ragyogását. Furcsa játéka ez az életnek, csak akkor fogjuk fel a dolgokat, ha találkozunk az ellentétükkel. Elvégre mit érne a fehér fekete nélkül, a hűség megcsalás nélkül, a nappal éjszaka nélkül? Semmit. Fel se fognánk a létüket. Mindent az ellentéte határoz meg.
Minden bizonnyal a magánnyal is így van ez. Csak mostanság tudatosult, hogy az utóbbi pár hónapban milyen egyedül voltam, most, hogy újra beszélgettem a legkedvesebb barátnőmmel, most, hogy újra felvettem a kapcsolatot a régi ismerőseimmel, és legfőképpen azért most, mert végre kialakulóban van egy új kapcsolatom. Milyen rég is volt, hogy új emberrel ismerkedtem meg, nem csak úgy felszínesen, hanem komoly barátságot tervezve. Azt hiszem, tavaly ilyentájt. Fel se tűnt az újdonság hiánya egészen mostanáig. Mostanáig, mikor végre megint érezni kezdtem, mikor olyan érzelmek támadtak szívemben, melyeket fel sem fogok teljesen, s amelyeket képtelen vagyok megérteni.
De talán pont ebben van a varázsa. Kitudja. Őszintén? Nem is érdekel, amíg minden ilyen tökéletes. Vagy ha nem is tökéletes, akkor pont eléggé jó. És ez nekem elég.

A kalózok szeretője

Jennynek hívták, szőke volt és éhes,
s a szállodában üveget mosott,
hol elhamarkodott szeretkezések
szagát árasztották a bútorok.
S mikor szitkokkal teltek meg az éjek,
s csiklandott ringyók részeg sikolyával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak,
vagy hajnaltájt meleg vizet hozott:
megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap
markába titkon egy dénárt nyomott.
Ilyenkor mindig némán megköszönte
alázatosan vézna mosolyával,
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

És éjjel, ha kiment a folyosóra,
egy-egy éhes hím gyakran rálesett,
ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra
teperte le: s ő mindent engedett.
S mikor a férfi vállait harapta,
s mellét kereste borgőzös szájával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S egy délben zaj támadt a tengerparton,
s találgatták mindnyájan az okát,
de ő felkacagott az utcasarkon,
és még otthon is nevetett tovább.
S hogy mosogatni hívták a konyhába,
a tányérokat eltolta karjával -
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S mikor félreverték a vészharangot,
s a kikötőben üvöltött a nép,
ő lassan elfütyült egy hosszú tangót
és hófehérre mosta a kezét,
s új ruhájában a párkányra hágott,
s a tengert nézte gonosz mosolyával,
hol a város előtt egy hajó állott,
nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.

S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte
rőt bombákkal akkor a várfalat,
és nem maradt, mikor leszállt az este,
kastély a várban s ház a vár alatt,
ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda,
s a bronzoszlop a helytartó szobrával,
és nem maradt, csupán egy piszkos szálló
nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.

De ő még mindig az ablaknál állott,
s az éjszakába egy dalt énekelt,
és reggel a matróznép partraszállott,
és minden embert sorra láncra vert.
És akkor a hajósok vezetője
így szólt hozzá: "Kalózok szeretője,
kit öljünk meg kívánságod szerint?"
S ő azt felelte: "Mind!"

S a tengerparton aznap alkonyatra
minden fán ötven ember lebegett,
és szemüket a héják csőre marta,
mint lógombócot éhes verebek.
S a hajó, míg a hullák rút farával
halotti táncot járt az est szele,
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával
eltűnt vele.
- François Villon: Ballada a kalózok szeretőjéről (Faludy György fordításában)

Lonely day

Such a lonely day
And it's mine
The most loneliest day of my life

And if you go,
I wanna go with you
And if you die,
I wanna die with you
Take your hand and walk away ♪♫

Illat

Mostanában olyan furcsa érzésem van. Olyan kettős. Egyszerre érzem magam végtelenül magányosnak, mégis olyan, mintha enyém lenne az egész világ és sosem lennék egyedül. És a legviccesebb, hogy ilyen hatással egy olyan srác volt rám, akit különösképp nem is ismerek.
Már a szalagtűzőn is ott volt, de akkor nem beszéltem vele, csak feltűnt, hogy nem emlékszem rá, hiába helyeske. Aranyos volt, ahogy vigyorogva fényképezett minket, miközben kereszttestvéremmel keringőztünk. Aztán másnap felborult minden. Az ünnepi ebéden is ott volt, hiszen ő velem ellentétben tényleg a család tagja, normális, hogy ott van az unokatestvére ünnepi alkalmán. Nem is maga az ebéd alatt történt a dolog, hanem utána, mikor minket hármunkat elküldtek a kereszttestvérem szobájába, mondván, hogy a fiatalokat úgysem érdekli, mit beszélnek a felnőttek. Akkor finoman szólva dühös voltam ezért, mert mégis mit kezdjek két olyan sráccal, akiket tulajdonképpen nem is ismerek? Az élet furcsa fintora, hogy később már áldottam ezt a döntését a szüleimnek. Mit ne mondjak, az ott töltött első olyan félórában alig lehetett hallani a szavamat, nem meglepő módon viccet is csináltak belőle, hogy milyen keveset beszélek. Nem érdekelt, csak számoltam vissza a perceket, hogy mikor mehetek már el, ennél a kínos társaságnál még a magány is jobb. Aztán feljött az anime téma, amit a zene követett. Nekem pedig kezdett szimpatikus lenni a helyeske srác. Miután az egyik kedvenc együttesemtől rakott be számot úgy, hogy nem is tudta, hogy szeretem, úgy éreztem, hogy hamar ítéltem, és mégis csak jófej. Ezek után elkezdtünk filmezni. Én pedig szépen lassan megkedveltem a srácot. Két film. Ennyi kellett hozzá, hogy tökéletesen az ujjai köré csavarjon. Hogy mivel? Azzal, hogy kedves volt, érdekes, humoros, és nem utolsó sorban, hogy végtelenül közvetlenül viselkedett. Olyan volt, mintha egy régi haverommal, barátommal lettem volna. És meg kell hagyni, ez megijesztett. Nem hittem volna, hogy bárki képes ezt elérni csupán pár óra ismeretség alatt, és mégis. Amikor végül este elmentek... Furcsa mód nem éreztem szomorúnak magam, reméltem, hogy nincs vége ennek. Másnap a kérésének megfelelően bejelöltem fészen, ő pedig vissza is igazolt, de ennyi. Semmi lájk, semmi komment, főleg nem üzenet. És hiányzik. Nem akarom, hogy ennyi legyen. Hiába fogalmazott úgy kereszttestvérem vele kapcsolatban, hogy három hetente váltja a csajait, mégis úgy érzem, hogy vele járnék. Igen, járnék, ha nem lakna tőlem 300 kilométerre. Úgyhogy tulajdonképpen esélytelen az egész, és ezt pontosan tudom. A vicces az egészben, hogy ettől függetlenül a jó hangulatom mai napig megmaradt, ha rá gondolok, csak mosolyogni tudok. Pedig milyen rövid volt az egész, csak pár óra. Nem maradt meg belőle más, mint az érzés, ahogy hozzám simul, ahogy a haja cirógatja az arcom, hogy a keze milyen hatalmas az enyémhez képest, és az illata. Az illata, ami akkor és ott a legcsodálatosabb, a legbódítóbb volt, amit valaha éreztem.
Bárcsak újra... Csak még egyszer érezhetném...

Elég!

Szalagtűző. Immáron négy órája ülök itt, de még csak most jön az utolsó keringő. Unottan figyelem, ahogy bejön a fellépő osztály, a kereszttestvérem már befejezte mára a fellépést, így már különösebben nem érdekel az előadás. Elkezdődik a műsor, ringanak a gusztustalanul giccses abroncsos szoknyák, a közönséges öltönyben lévő fiúk csak szerencsétlenkednek. Semmi különös, csak a szokásos szánalmas színvonal. Éveknek tűnik, míg végre befejezik, mikor felsorakoznak a kivonuláshoz, szinte fellélegzek. Végre vége. Kíváncsian nézek a tőlem balra ülő helyeske fiú felé, mikor ismerős dallamok ütik meg a fülem. Ez nem lehet. Ilyen nincs. Hirtelen fordítom vissza a fejem a fellépők felé, még épp elkapom, ahogy felemelkednek a meghajlásból. Lehetetlen. Ki találta ki, hogy a Császárkeringő legyen a kivonuló zene?! Már fel sem fogom, hogy a diákok távoznak, szemeim előtt újra a Montenegróban történtek játszódnak le, hogy azt a tánc-jubileumi bemutató kövesse.
Ne. Elég. Ez elviselhetetlen.

Prózatanulás

Éjfél tájon elcsendesül a kór, s tisztább percek álltak be nála.
Megismer mindenkit, atyját magához hívja, s kéri, hogy nyissa kis íróasztalkája fiókját.
- Találsz ott az imakönyvem alatt egy összehajtott levelet, öt fekete pecséttel.
Kőcserepy meglelte azt a mondott helyen és odavitte hozzá.
Vilma elvette tőle az iratot és két kezébe fogá.
- Ez az én végrendeletem...
- Végrendeleted! - sóhajta fel fájdalmas meglepetéssel a tanácsos.
- Ne félj - szólt a mindent félreértő beteg -, csak arról rendelkeztem, ami az enyim! Ruháimat, amiknek úgysem vennétek ti hasznát, hímzéseimet, hagytam az én kis lyánkámnak, aki nincsen többé, aki már azóta vár reám valahol.
- Más végrendeletet kell tennem. - Mert ez már nem ér semmit. - Osszátok ki ruháimat a szegény leánykák között, akik olyan jók voltak, hogy mindig köszöntek, ha velök találkoztam. - A kis ezüstperselyemben a megtakarított pénz van, névnap és ünnepélyek alkalmával kaptam azt mind, s félreraktam mind az én kis leánykám számára, hogy neki hagyhassak valamit. Arra sincs szüksége többé. Kerestessétek fel Szentirmán azt a kis parasztleányt, akinek egyszer egy idegen hölgy levelet adott az erdőben Szentirmay Katinka számára; adjátok neki ezt a pénzt; viselje magát jól és legyen boldog...
- Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán, részlet

Gyászgondola

Nincs más, csak égi történések csendje.
Ki láthatatlant néz, belőlük élhet.
Hitünk az érzékszervek csődjén túli.
Anya, Apa halott: úgy tesz, mint Isten -
miért vigasz fenséges hallgatásuk?
- Czigány György: Gyászgondola (Dalciklus Liszt emlékére), részlet

Le Petit Prince

"Voici mon secret. Il est très simple: on ne voit bien qu'avec le cœur. L'essentiel est invisible pour les yeux."
- Antoine de Saint Exupéry: Le Petit Prince

Varázslat

Feszülten ültem a hatalmas teremben, körülöttem az emberek tömege csupán izgatottan várta a tánc kezdetét, de én szinte már ideges voltam. Már több, mint egy hónapja, hogy nem láttam, nem is hallottam felőle semmit. És most... Most végre újra megpillanthatom majd, méghozzá nem is akárhogy, hanem tánc közben.
Az ajkaim remegtek, az izmaim megfeszültek, kezemmel erősen markoltam a mellettem ülő karját. Gyerünk. Gyerünk már. Csak ezt hajtogattam magamban szüntelen, és mikor végre felcsendültek az első hangok, csak még inkább feszült lettem. Miért nem kezdik? Hol vagy már? Még végig sem gondolhattam igazán a kérdést, már meg is jelentek a párok két oldalt. Elöl volt. Nem tűnt idegesnek, csak nyugodtan állt és tartotta a karját a partnerének. A zene elérkezett a kezdő részhez. A táncosok lassan megindultak előre, hogy középen találkozzanak, majd egy hirtelen fordulattal a közönség felé vették az irányt. Beálltak a kezdő alakzatba, majd a pár másodperces lassú rész után az első táncos kecses mozdulatokkal kezdett forogni egy félkör mentén, hogy aztán visszatérjen büszke párja oldalára. Hozzád. Ti kezdtétek a keringőt. Lassú, elnyújtott mozdulatokkal táncoltátok le az első 8 lépést, hogy aztán csatlakozzon hozzátok a többi páros.
A karmester hirtelen nagyobbat lendített pálcájával, a muzsika felzendült és elkezdődött a varázslat. A párok lendületet véve kezdtek bele az alakzatok megvalósításába, szinte követhetetlenné vált a bonyolult koreográfia, csak a színtiszta gyönyörűséget lehetett kivenni belőle.
Mindeközben én persze téged néztelek, ahogy tökéletes profizmussal vezeted a partnered. Egy pillanatra sem bizonytalanodtál el, a nehezebb részek után felszabadult mosollyal folytattad az előadást. És ahogy csodálattal bámultalak téged, nekem is mosolyogni támadt kedvem. Nem érdekelt már, hogy kivel táncolsz, a műsor teljesen elbűvölt. Olyan volt, mintha nem is táncolnál, hanem játszi könnyedséggel repülnél egyik helyről a másikra, egy-egy pillanatra lebegve megállnál, hogy aztán csak még kecsesebben folytasd a véget nem érő utad. Minden alkalommal, mikor előttem suhantál el, olyan volt, mintha egy pillanatra én is veled szállhatnék. Nem tudom, hogy a közönség többi tagja is így érezte-e, nem mertem megkérdezni, és talán nem is akarom tudni a választ. Őszintén szólva, nem is érdekelt egy pillanatig se igazán, hogy más mit érzett akkor, nekem tökéletesen elég a tudat, hogy engem elvarázsoltál.
A tánc a végéhez ért, a tetőpont után a hirtelen lezárás szinte sokkolta a nézőket. Kitört az ováció. Te csak álltál egy boldog mosollyal az arcodon, büszkén kihúzva magad, miközben végigjárattad tekinteted az őrjöngve ünneplő közönségen. Miután a taps lecsendesedett, újra felhangzottak a Császárkeringő immáron ismerős taktusai, amire egy meghajlás után kivonultatok. Csak bámultam magam elé és próbáltam feldolgozni a látottakat, az átélteket, miközben a zene egyre halkult, míg végül el nem halt teljesen, magával víve a varázslatot is.

Megunhatatlan.

Strauss tényleg egy zseni volt, azt hiszem, ezt bizton jelenthetem ki. Ez a műve egyszerűen... Varázslatos. Immáron több, mint két hónapja hallgatom mondhatni rendszeresen, és egyszerűen nem tudom megunni. Bár meg kell hagyni, az is közrejátszik a dologban, hogy erre láttam először táncolni. Most, hogy így visszagondolok... Akkor még nem éreztem semmit, nem is őt figyeltem a csodálatos előadás alatt. Azonban mikor újra láthattam ezt a koreográfiát úgy egy hónapja... Le se tudtam venni róla a szemem. Csak úgy szívtam magamba a látványt, és igazán üdítő érzés volt, hogy végre nem tilosban bámulom olyan megszállottan, hanem rá tudom fogni a tánc varázsára. Persze a mellettem ülő, akinek olyan vadul szorítottam a karját közben, pontosan tudta, hogy nem az előadás nyűgözött le ilyen szinten. Pontosabban... Nem a csoport előadása, hanem azé az egy emberé. Meg kell hagyni, szívszorító érzés volt látni, ahogy vele táncol, de azt hiszem el kell fogadjam, hogy neki van párja, méghozzá olyan, akivel tökéletesen boldog. Viszont még ezzel együtt is... Ez a zene olyan hatással van rám, mint régóta már semmi más. Magával ragadó. Egyszerűen gyönyörű. ♪♫

Őrület, betegség.

Rá gondolok, megint. Akárhányszor eszembe jut a holnap, rögtön az ő képe jelenik meg a fejemben. Vajon ott lesz? Vajon ő is jön? Bárcsak... Eközben persze pontosan tudom, hogy sose szokott jönni, még akkor se, ha több napra megyünk. Esélytelen... Miért fáj ezt kimondani? Nem is ismerem, nem tudok róla semmit, mégis egy pillanat alatt olyan mélyre fúrta magát a gondolataim, az érzelmeim, az érzéseim közé, hogy több hónap elteltével sem tudom elfelejteni. Beteges. Beteges és őrült vagyok. Ezt mondja mindenki, akinek megemlítem. És a szomorú az, hogy csak egyetérteni tudok velük, mert én is tudom, hogy nincs ez így rendjén. Mégis, akárhányszor rá gondolok, valami kis melegség költözik a szívembe. Nem kell nagy dologra gondolni, de valami aprócska láng ott van, és nagyon nem akar eltűnni. Őszintén? Már nem is akarom, hogy eltűnjön. Igaz gyakran megéget, és utána fáj, irdatlanul fáj, mégsem akarom, hogy kialudjon. Valahogy reménnyel tölt el. Hogy mifélével? Nem tudom, de olyankor a világ valahogy sokkal szebb, színesebb, és minden sokkal jobb...
Talán nem is olyan szörnyű betegesnek lenni. Hát tényleg őrült vagyok...

Az egyik ember...

Kevés az ember,
sok az emberszerű lény.
Sötét szobában épp csak
dereng a lámpafény. ♪♫

Csak egy újabb próbálkozás.

Mindig is szerettem volna magamnak egy saját kis birodalmat, ahogy a gyermekek is. Sokat próbálkoztam, de valahogy sosem volt az igazi. Ez a blog szerű oldal az újabb próbálkozásom, mely remélem végre megfelelő lesz. Igazság szerint ez csak rajtam múlik, azon, hogy mit hozok ki belőle, mennyit foglalkozom vele, és én ezt pontosan tudom. De van bennem egy olyan gondolat, csak egy kis sejtelem, hogy ennél több kell. Hogy ennyi nem elég. Eddigi tapasztalatim is ezt igazolják, akárhogy próbálkoztam, nem sikerült, hiába akartam nagyon. Remélem, hogy ezzel a kis bloggal máshogy alakulnak majd a dolgok. Majd meglássuk.
Aname