Varázslat

Feszülten ültem a hatalmas teremben, körülöttem az emberek tömege csupán izgatottan várta a tánc kezdetét, de én szinte már ideges voltam. Már több, mint egy hónapja, hogy nem láttam, nem is hallottam felőle semmit. És most... Most végre újra megpillanthatom majd, méghozzá nem is akárhogy, hanem tánc közben.
Az ajkaim remegtek, az izmaim megfeszültek, kezemmel erősen markoltam a mellettem ülő karját. Gyerünk. Gyerünk már. Csak ezt hajtogattam magamban szüntelen, és mikor végre felcsendültek az első hangok, csak még inkább feszült lettem. Miért nem kezdik? Hol vagy már? Még végig sem gondolhattam igazán a kérdést, már meg is jelentek a párok két oldalt. Elöl volt. Nem tűnt idegesnek, csak nyugodtan állt és tartotta a karját a partnerének. A zene elérkezett a kezdő részhez. A táncosok lassan megindultak előre, hogy középen találkozzanak, majd egy hirtelen fordulattal a közönség felé vették az irányt. Beálltak a kezdő alakzatba, majd a pár másodperces lassú rész után az első táncos kecses mozdulatokkal kezdett forogni egy félkör mentén, hogy aztán visszatérjen büszke párja oldalára. Hozzád. Ti kezdtétek a keringőt. Lassú, elnyújtott mozdulatokkal táncoltátok le az első 8 lépést, hogy aztán csatlakozzon hozzátok a többi páros.
A karmester hirtelen nagyobbat lendített pálcájával, a muzsika felzendült és elkezdődött a varázslat. A párok lendületet véve kezdtek bele az alakzatok megvalósításába, szinte követhetetlenné vált a bonyolult koreográfia, csak a színtiszta gyönyörűséget lehetett kivenni belőle.
Mindeközben én persze téged néztelek, ahogy tökéletes profizmussal vezeted a partnered. Egy pillanatra sem bizonytalanodtál el, a nehezebb részek után felszabadult mosollyal folytattad az előadást. És ahogy csodálattal bámultalak téged, nekem is mosolyogni támadt kedvem. Nem érdekelt már, hogy kivel táncolsz, a műsor teljesen elbűvölt. Olyan volt, mintha nem is táncolnál, hanem játszi könnyedséggel repülnél egyik helyről a másikra, egy-egy pillanatra lebegve megállnál, hogy aztán csak még kecsesebben folytasd a véget nem érő utad. Minden alkalommal, mikor előttem suhantál el, olyan volt, mintha egy pillanatra én is veled szállhatnék. Nem tudom, hogy a közönség többi tagja is így érezte-e, nem mertem megkérdezni, és talán nem is akarom tudni a választ. Őszintén szólva, nem is érdekelt egy pillanatig se igazán, hogy más mit érzett akkor, nekem tökéletesen elég a tudat, hogy engem elvarázsoltál.
A tánc a végéhez ért, a tetőpont után a hirtelen lezárás szinte sokkolta a nézőket. Kitört az ováció. Te csak álltál egy boldog mosollyal az arcodon, büszkén kihúzva magad, miközben végigjárattad tekinteted az őrjöngve ünneplő közönségen. Miután a taps lecsendesedett, újra felhangzottak a Császárkeringő immáron ismerős taktusai, amire egy meghajlás után kivonultatok. Csak bámultam magam elé és próbáltam feldolgozni a látottakat, az átélteket, miközben a zene egyre halkult, míg végül el nem halt teljesen, magával víve a varázslatot is.