Rá gondolok, megint. Akárhányszor eszembe jut a holnap, rögtön az ő képe jelenik meg a fejemben. Vajon ott lesz? Vajon ő is jön? Bárcsak... Eközben persze pontosan tudom, hogy sose szokott jönni, még akkor se, ha több napra megyünk. Esélytelen... Miért fáj ezt kimondani? Nem is ismerem, nem tudok róla semmit, mégis egy pillanat alatt olyan mélyre fúrta magát a gondolataim, az érzelmeim, az érzéseim közé, hogy több hónap elteltével sem tudom elfelejteni. Beteges. Beteges és őrült vagyok. Ezt mondja mindenki, akinek megemlítem. És a szomorú az, hogy csak egyetérteni tudok velük, mert én is tudom, hogy nincs ez így rendjén. Mégis, akárhányszor rá gondolok, valami kis melegség költözik a szívembe. Nem kell nagy dologra gondolni, de valami aprócska láng ott van, és nagyon nem akar eltűnni. Őszintén? Már nem is akarom, hogy eltűnjön. Igaz gyakran megéget, és utána fáj, irdatlanul fáj, mégsem akarom, hogy kialudjon. Valahogy reménnyel tölt el. Hogy mifélével? Nem tudom, de olyankor a világ valahogy sokkal szebb, színesebb, és minden sokkal jobb...
Talán nem is olyan szörnyű betegesnek lenni. Hát tényleg őrült vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése