Illat

Mostanában olyan furcsa érzésem van. Olyan kettős. Egyszerre érzem magam végtelenül magányosnak, mégis olyan, mintha enyém lenne az egész világ és sosem lennék egyedül. És a legviccesebb, hogy ilyen hatással egy olyan srác volt rám, akit különösképp nem is ismerek.
Már a szalagtűzőn is ott volt, de akkor nem beszéltem vele, csak feltűnt, hogy nem emlékszem rá, hiába helyeske. Aranyos volt, ahogy vigyorogva fényképezett minket, miközben kereszttestvéremmel keringőztünk. Aztán másnap felborult minden. Az ünnepi ebéden is ott volt, hiszen ő velem ellentétben tényleg a család tagja, normális, hogy ott van az unokatestvére ünnepi alkalmán. Nem is maga az ebéd alatt történt a dolog, hanem utána, mikor minket hármunkat elküldtek a kereszttestvérem szobájába, mondván, hogy a fiatalokat úgysem érdekli, mit beszélnek a felnőttek. Akkor finoman szólva dühös voltam ezért, mert mégis mit kezdjek két olyan sráccal, akiket tulajdonképpen nem is ismerek? Az élet furcsa fintora, hogy később már áldottam ezt a döntését a szüleimnek. Mit ne mondjak, az ott töltött első olyan félórában alig lehetett hallani a szavamat, nem meglepő módon viccet is csináltak belőle, hogy milyen keveset beszélek. Nem érdekelt, csak számoltam vissza a perceket, hogy mikor mehetek már el, ennél a kínos társaságnál még a magány is jobb. Aztán feljött az anime téma, amit a zene követett. Nekem pedig kezdett szimpatikus lenni a helyeske srác. Miután az egyik kedvenc együttesemtől rakott be számot úgy, hogy nem is tudta, hogy szeretem, úgy éreztem, hogy hamar ítéltem, és mégis csak jófej. Ezek után elkezdtünk filmezni. Én pedig szépen lassan megkedveltem a srácot. Két film. Ennyi kellett hozzá, hogy tökéletesen az ujjai köré csavarjon. Hogy mivel? Azzal, hogy kedves volt, érdekes, humoros, és nem utolsó sorban, hogy végtelenül közvetlenül viselkedett. Olyan volt, mintha egy régi haverommal, barátommal lettem volna. És meg kell hagyni, ez megijesztett. Nem hittem volna, hogy bárki képes ezt elérni csupán pár óra ismeretség alatt, és mégis. Amikor végül este elmentek... Furcsa mód nem éreztem szomorúnak magam, reméltem, hogy nincs vége ennek. Másnap a kérésének megfelelően bejelöltem fészen, ő pedig vissza is igazolt, de ennyi. Semmi lájk, semmi komment, főleg nem üzenet. És hiányzik. Nem akarom, hogy ennyi legyen. Hiába fogalmazott úgy kereszttestvérem vele kapcsolatban, hogy három hetente váltja a csajait, mégis úgy érzem, hogy vele járnék. Igen, járnék, ha nem lakna tőlem 300 kilométerre. Úgyhogy tulajdonképpen esélytelen az egész, és ezt pontosan tudom. A vicces az egészben, hogy ettől függetlenül a jó hangulatom mai napig megmaradt, ha rá gondolok, csak mosolyogni tudok. Pedig milyen rövid volt az egész, csak pár óra. Nem maradt meg belőle más, mint az érzés, ahogy hozzám simul, ahogy a haja cirógatja az arcom, hogy a keze milyen hatalmas az enyémhez képest, és az illata. Az illata, ami akkor és ott a legcsodálatosabb, a legbódítóbb volt, amit valaha éreztem.
Bárcsak újra... Csak még egyszer érezhetném...