Elég!

Szalagtűző. Immáron négy órája ülök itt, de még csak most jön az utolsó keringő. Unottan figyelem, ahogy bejön a fellépő osztály, a kereszttestvérem már befejezte mára a fellépést, így már különösebben nem érdekel az előadás. Elkezdődik a műsor, ringanak a gusztustalanul giccses abroncsos szoknyák, a közönséges öltönyben lévő fiúk csak szerencsétlenkednek. Semmi különös, csak a szokásos szánalmas színvonal. Éveknek tűnik, míg végre befejezik, mikor felsorakoznak a kivonuláshoz, szinte fellélegzek. Végre vége. Kíváncsian nézek a tőlem balra ülő helyeske fiú felé, mikor ismerős dallamok ütik meg a fülem. Ez nem lehet. Ilyen nincs. Hirtelen fordítom vissza a fejem a fellépők felé, még épp elkapom, ahogy felemelkednek a meghajlásból. Lehetetlen. Ki találta ki, hogy a Császárkeringő legyen a kivonuló zene?! Már fel sem fogom, hogy a diákok távoznak, szemeim előtt újra a Montenegróban történtek játszódnak le, hogy azt a tánc-jubileumi bemutató kövesse.
Ne. Elég. Ez elviselhetetlen.