Pillangók. Szivárvány. Rét. Virágok. Ragyogás.
Olyan, mintha a Nap csodálatosan sugárzó, meleg fénye szertefoszlatta volna a sötétséget. A sötétséget, melynek létezését észre sem vettem, pedig a napokban már a szívembe költözött, most már világosan látom. De csak akkor jöhettem rá, hogy bizony éjszaka honolt a lelkemben, mikor végre megtapasztalhattam a Nap ragyogását. Furcsa játéka ez az életnek, csak akkor fogjuk fel a dolgokat, ha találkozunk az ellentétükkel. Elvégre mit érne a fehér fekete nélkül, a hűség megcsalás nélkül, a nappal éjszaka nélkül? Semmit. Fel se fognánk a létüket. Mindent az ellentéte határoz meg.
Minden bizonnyal a magánnyal is így van ez. Csak mostanság tudatosult, hogy az utóbbi pár hónapban milyen egyedül voltam, most, hogy újra beszélgettem a legkedvesebb barátnőmmel, most, hogy újra felvettem a kapcsolatot a régi ismerőseimmel, és legfőképpen azért most, mert végre kialakulóban van egy új kapcsolatom. Milyen rég is volt, hogy új emberrel ismerkedtem meg, nem csak úgy felszínesen, hanem komoly barátságot tervezve. Azt hiszem, tavaly ilyentájt. Fel se tűnt az újdonság hiánya egészen mostanáig. Mostanáig, mikor végre megint érezni kezdtem, mikor olyan érzelmek támadtak szívemben, melyeket fel sem fogok teljesen, s amelyeket képtelen vagyok megérteni.
De talán pont ebben van a varázsa. Kitudja. Őszintén? Nem is érdekel, amíg minden ilyen tökéletes. Vagy ha nem is tökéletes, akkor pont eléggé jó. És ez nekem elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése