Tanácstalanság

Érett vagyok. Lement Csenger is. Nem volt ott, helyette kaptam más fejfogós dolgot a képembe.

Tetszem barátnőm unokatestvérének. Valójában már tavaly óta, mióta először találkoztunk, csak annyira köztudott volt, hogy nekem más jön be, hogy nem lépett.  Feltehetőleg most sem lépett volna, ha két túlbuzgó ott lévő nem beszélte volna rá. Így viszont felkért táncolni, majd pár szám utána félrevonultunk és... Nos, lekapott. Majd megint. És újra. Fogalmam sincs mi volt velem, hogy nem állítottam le egyből, valószínűleg az előtte tett ígéretem járt a fejemben: nem fogok lépni, de ha ő lép, akkor nem utasítom el. Nos... nem pont erre gondoltam, de már nem volt kibúvó. Utána beszélgettünk, időben sokat, tartalomban keveset. Bennem pedig egyre biztosabbá vált az elhatározás, hogy ezt be kell fejezzem, mielőtt még elkezdődik igazán. Nem magam miatt, hanem miatta.

Rá kellett jönnöm, hogy messze nem vagyok elég érett még egy kapcsolathoz, pláne nem egy olyanhoz, ahol a másik fél kimondottan nagy figyelmet igényelne. Egyszerűen ezt a felelősséget most nem akarom elvállalni. Persze a kérdés adott: és hogy utasítsam el anélkül, hogy megbántanám? Mert azt akarom a legkevésbé.

Tökéletesen tanácstalan vagyok. Ma már hazajöttem, ő pedig estefelé rám írt. Én persze meg se nyitottam az üzenetet, mert akkor látná, hogy olvastam, válaszolni rá viszont nem tudok mit. Megmondtam neki, hogy nem tudom, mit akarok, hogy gondolkoznom kell, ő pedig természetesen nem sürgetett semmit. De azt hogy mondjam meg neki, hogy döntöttem? Egyáltalán döntöttem?

A gondolatok és az érzések zsongnak a fejemben, én pedig bármire hajlandó lennék, hogy ne kelljen foglalkozzam velük, azonban nem halogathatom a válaszadást a végtelenségig.

Annyira nem hiányzott most ez nekem...