Vadvirágos angyalföldön, búval bélelt parlagon
dalol a csend - mondd el, kérlek,
soká' kell még tartanom?
Hosszú még az út ameddig lelkem végre csendesül,
hideg kézzel dobja jégre,
mi eddig gyűlt szennyesül?
Kell még idő, hogy mi eddig táplálván a lángokat
perzselte - mint találmánya
démonoknak - arcomat;
Hogy mi eddig éltetőm volt s alkotásra ihletem,
most magamtól tegyem nyársra,
legyen végre holt tetem?
Miért nehéz elengedni, mi nem volt enyém soha,
miért számít ennyit nekem,
hogy éltem lett mostoha?
El akarom felejteni, de már belém vésődött,
sok emléke mind az enyém,
akárhogy is végződött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése