Hogy sablonos legyek, összetört a kicsi, pillecukor-világom. Szilánkosra. Az utolsó bejegyzés a grandiózus szilveszteri csókról szólt - nos, azóta történtek dolgok. Úgymond belekóstolhattam a paradicsomba, a számomra ideális, tökéletes világba, csak hogy most szerdán ívesen repüljek ki onnan. Nem szeretne tőlem semmi komolyat. Nagyon kedvel, de nem szeretne tőlem semmi komolyat, így mondta. És azt hiszem, ezt sosem fogom tudni elfelejteni. Egyelőre úgy érzem, túllépni se fogok tudni, de ez persze költői túlzás, egyszer biztos elfelejtem. Haha, mert olyan könnyű lesz, hogyne. No mindegy, most minden erőmmel azon vagyok, hogy ne egész nap rajta rágódjak - az már más kérdés, hogy ez mennyire alakul sikeresen. Leginkább semennyire, de ez mindegy is. Nemsokára Campus, szeretném azt hinni, hogy az majd leköt, de persze ő is ott lesz, szóval reménytelen az egész elképzelés. Megszokhattam volna már. Arra meg gondolni se merek, hogy milyenek lesznek a táncpróbák. Brr. Néha úgy érzem legszívesebben megölném magam. Nem, a gyógyszer túl sablonos, az érfelvágás túl drámai, a felkötés vagy kiugrás pedig megterhelné anyát, ahogy a fulladás is. Nem kéne lásson. Akár magamra is gyújthatnék valamit. Igen, az szép, alapos munkát végezne - amúgy is szeretem a tüzet. De persze ezek csak fikciók, néha jól esik eljátszani a gondolattal. Hogy mit írnék a búcsúlevélbe. Hogy milyen lenne a temetésem. Hogy hogy éreznék magukat utána az emberek. Leginkább ő, persze. De mint mondtam, ezek puszta gondolati játszadozások, nem komolyak. Sose tenném meg, túlontúl el vagyok telve ahhoz magammal. Sértené a büszkeségem, azt a kis megmaradt önbecsülésem. Szóval helyette visszatértem a blogra, bár azt nem tudom mennyi időre. Majd meglássuk.
Csóközön, Aname
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése