Vágyódás egy letűnt kor után. Az ujjak koppanás a fekete-fehér billentyűkön. Egy felderengő kesernyés illat. És a zene, amely kitölt mindent, elrepít, beborít, cirógat, magába fogad. Elképzelni is nehéz tökéletesebbet, nemde?
Amikor a hajnal derengése átölel, a hideg szél végigkaristolja a bőrt, egy biztos kar pedig magához szorít, hogy szinte érzed, amint megóv az élet örvényétől. Csábító, igaz? És mégis, nem is lehet talán ennél elérhetetlenebb dolgot mondani, ennél távolibbat, ennél mámorítóbbat. Mert az, mámorító a nyugalom gondolata, a béke illúziója, a boldog dermedtség, hogy nem akarod, hogy ennek vége szakadjon, csak ennyi kell az életedben.
Ha pedig valahogyan eléred, megszerzed az elképzelhetetlent, a hihetetlent, te észre sem veszed, hagyod kicsusszanni az ujjaid közül, mert képtelen voltál felismerni a pillanatot. Az idő pedig tovaszállt, te állsz, egyedül, a varázs oda, ahogyan a boldogság is, és csak a keserédes emlékek maradnak. ♪♫
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése