Tanácstalanság

Érett vagyok. Lement Csenger is. Nem volt ott, helyette kaptam más fejfogós dolgot a képembe.

Tetszem barátnőm unokatestvérének. Valójában már tavaly óta, mióta először találkoztunk, csak annyira köztudott volt, hogy nekem más jön be, hogy nem lépett.  Feltehetőleg most sem lépett volna, ha két túlbuzgó ott lévő nem beszélte volna rá. Így viszont felkért táncolni, majd pár szám utána félrevonultunk és... Nos, lekapott. Majd megint. És újra. Fogalmam sincs mi volt velem, hogy nem állítottam le egyből, valószínűleg az előtte tett ígéretem járt a fejemben: nem fogok lépni, de ha ő lép, akkor nem utasítom el. Nos... nem pont erre gondoltam, de már nem volt kibúvó. Utána beszélgettünk, időben sokat, tartalomban keveset. Bennem pedig egyre biztosabbá vált az elhatározás, hogy ezt be kell fejezzem, mielőtt még elkezdődik igazán. Nem magam miatt, hanem miatta.

Rá kellett jönnöm, hogy messze nem vagyok elég érett még egy kapcsolathoz, pláne nem egy olyanhoz, ahol a másik fél kimondottan nagy figyelmet igényelne. Egyszerűen ezt a felelősséget most nem akarom elvállalni. Persze a kérdés adott: és hogy utasítsam el anélkül, hogy megbántanám? Mert azt akarom a legkevésbé.

Tökéletesen tanácstalan vagyok. Ma már hazajöttem, ő pedig estefelé rám írt. Én persze meg se nyitottam az üzenetet, mert akkor látná, hogy olvastam, válaszolni rá viszont nem tudok mit. Megmondtam neki, hogy nem tudom, mit akarok, hogy gondolkoznom kell, ő pedig természetesen nem sürgetett semmit. De azt hogy mondjam meg neki, hogy döntöttem? Egyáltalán döntöttem?

A gondolatok és az érzések zsongnak a fejemben, én pedig bármire hajlandó lennék, hogy ne kelljen foglalkozzam velük, azonban nem halogathatom a válaszadást a végtelenségig.

Annyira nem hiányzott most ez nekem...

Ez tudott

Hat óra múlva kezdődik a kivégzésem. Nem tudok semmit. Meg fogok halni.

Élvezd!

Túl vagyok rajta, és ami a legmeglepőbb, nem is lett rossz. Természetesen most sem tanultam normálisan, csak azt nem értem, miért ringatom magam még mindig abban a hitben, hogy a következő alkalomra ez megváltozik. De mint már mondtam, ez nem történt meg, összesen háromszor ültem neki most is, ebből a harmadik a vizsga reggelén volt. Ehhez képest volt időm mindegyik témát legalább egyszer, ha nem többször elolvasni, és ahhoz képest, hogy előtte hozzá se tudtam volna szólni a legtöbbhöz, a végére egészen átláttam a dolgot. A vizsga pedig... Köszönöm Istenem, nagyon szépen köszönöm, meg mindenkinek, aki szurkolt nekem: potyatételt húztam! A vizsgáztatók nagyon aranyosak voltak, ha ez a pontozásnál is megmarad bennük, akkor szerintem csak 1-2 pontot fognak levonni, ami egészen mesés. Az persze más kérdés, hogy így sem lesz meg az ötös, de hát sebaj, ezen már késő bánkódni.

Egy hét múlva jön a maradék három szóbeli, addig még lesz egy konzultációm a franciatanárral, egy mozizásom szőkével, egy mazsi próbám, egy mazsi főpróbám, egy mazsi évzáróm meg egy szóbeli megnyitóm. Negyed nyolckor. Brr. De sebaj, a lényeg, hogy most pihi van. Megnéztem a Maleficentet, olvastam pár fejezetet a Sárkányok táncából, kezdem behozni magam szerepen, szóval minden csudajó. Még el kéne vergődjek bankettruhát nézni, de ha nem találnék semmit, akkor sincs gáz, anyának volt egy szuper mentőötlete - nem is értem, hogy nem jutott eszembe nekem. A lényeg az, hogy minden elsimult. A madarak csicseregnek - miért?? -, a napocska süt - mármint nem most, majd reggel -, én meg faszán vagyok. Magamhoz képest. De ennél jobb perpill nem is nagyon lehet, szóval inkább nem panaszkodom. Ha összejön az élet, akkor felvesznek az egyetemre, ha majd ott sem változik semmi, na majd akkor panaszkodom! Addig is...♪♫

Nem jön el

Nem jön el. Nem jön el, a hülye kolifelvételi miatt. El sem akarom hinni. Amikor elolvastam, hirtelenjében azt sem tudtam, hogy örömömben vagy bánatomban sírjak. Már most tudom, hogy meg fogok veszni a hiányától, bár őszintén megvallva, ez nem olyan nagy újdonság. Azonban így egész biztosan nem fog megismétlődni a tavalyi incidens, és mivel ő nem lesz ott, így az is kevésbé lesz kínos, ha felemlegetik. És egészen biztos, hogy fel fogják emlegetni.
Annyira vártam már, hogy azt el sem tudom mondani. Valószínűleg pont annyira, amennyire rettegtem tőle. Erre fel mégse jön. Azt hiszem, nem nagyon tudom ezt most megemészteni. Ennyi várakozás, mindhiába. 16-án látni fogom, de utána? Fogunk még egyáltalán találkozni a nyáron? És utána? Még ha fel is vesznek az első helyre, mennyi az esélye, hogy látni fogom? A BME hatalmas, Pest pedig még nagyobb. Rettegek tőle, hogy el fogok veszni a rengeteg ember között, azonban attól még jobban félek, hogy ő fog elveszni a szemeim elől. Nem fogom kibírni, ha ezután nem láthatom, pedig muszáj lesz. De még a gondolatát is utálom ennek a lehetőségnek, akármekkora is a valószínűsége. Bah...

Elkezdtem tanulni. Nem megy. Tisztán a szerencsén fog múlni, hogy milyen tételt fogok kihúzni, és ez nagyon dühít. De azért még nem adom fel, ráérek utána belesüppedni a teljes letargiába.

Délelőttök a kádba'

Te vagy a sóhaj a paplanon
Jégvirágok az ablakon
Te vagy a tavaszi áradás
A vihar előtti villámlás ♪♫

Sajnos ez nagyon így van. Pedig nem kéne.

No mindegy, nekem el kéne kezdeni tanulni. 4 nap múlva már érettségizem és eddig még bele se néztem a tételsorba, épp itt az ideje. Ha pedig vége lesz ennek a hajcihőnek és hivatalosan is érett leszek, nos... Akkor kezdődhet az  a tortúra, amelyet csak úgy neveznek, hogy nyár. Mit nekem önbecsülés, könyörgöm? Méltóság? Áh...