254

Úgyhiszem ez a sors fintora, de pont ma egy hónapja írtam egy bejegyzést "Meg akarok halni." címmel. Hát nem pont erre gondoltam megint?! Elmehet most már mindenki a kibaszott picsába. 254 nap. Nem tudom hogy fogom kibírni, de jelenleg csak ez a tudat éltet. És hogy talán nem is kell kivárnom ezt a hosszú időt, hogy talán előtte is láthatom valamikor. Hátha. Vagy ha mégsem, nekem az is jó, de legalább akkor biztosan láthassam. Kérlek Istenem. Szépen kérlek...

Meg akarok halni.

Nem tudom mit tudnék írni ide, a cím, úgy érzem, mindent elmond. ♪♫

Münyümünyü~

Ez félelmetes. Három másodperc volt, mégis közel négy órája folyamatosan pörgök miatta. Kezdem úgy érezni, hogy ez már úgy istenigazán függésnek számít. De most komolyan, épp csak rám pillantott egy furcsa tekintettel, mikor az orrom alatt elmotyogtam egy köszönést, hogy aztán a szám elé kapjam a kezem, amint mögé kerültem. Nem köszönt vissza, szerintem nem is esett le neki, hogy ki vagyok. De nem tud érdekelni. Rám nézett. Csakis rám. Egyetlen-egy pillanatig ugyan, de én jártam a fejében. Csak én. Ettől pedig vad öröm jár át, amelyet talán még nem is tapasztaltam eddig, csak egyszer, mikor egy másik illető intett nekem a buszról. De ez most... Több, mint amit el tudtam képzelni. Azon gondolkodom, hogy ha egy pillantásától ez történik, akkor mi lenne, ha mondjuk meg is szólítana? Nem merek belegondolni. Félek a választól.

Te

Összekuporodva fekszem az ágyamon, miközben a te arcodat bámulom a képernyőn. A mosolyod, az apró ráncokat a szemed sarkában, a kezeidet, az orrod vonalát. Nem tudom eldönteni, hogy sírni akarok-e vagy épp hogy nagyon is boldog vagyok. Valahogy mindig ez a helyzet áll fent ha te is a képbe jössz. És most nagyon is a képbe jöttél, ellenkezést nem tűrően bemásztál a közepébe és nem vagy hajlandó tágítani onnan. És a legszomorúbb, hogy ezt nem is bánom. Az elmúlt pár nap... Olyan érzés, mintha szétszaggatták volna a szívemet. Mintha most tényleg beléd szerettem volna, közben pedig teljesen kiábrándultam volna belőled. Már unom ezt a kettősséget, hogy nem tudom, mi is történik velem. Nem értem, hogy hogy lehet valakit egyszerre szeretni és mégse. Márpedig most ez történik bennem, én pedig teljesen tanácstalan vagyok. A tanácstalanság mellett pedig még a lelkiismeret furdalás is gyötör természetesen, valahányszor csak rád gondolok. Mert ezt nem lenne szabad, és ezt én is tudom pontosan. És mégis... Nem bírom. Kellesz. Most. Itt. Azonnal. És közel. Közben pedig nem lenne szívem elszakítani téged tőlük. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem lenne, mert ha mégis, akkor már tényleg átléptem egy olyan pontot, amelyet nem kellett volna. Olyan nehéz így. Az önzőség harcol bennem az elégedettséggel, hogy boldog vagy. És tudom, hogy melyiknek kéne győznie, de egyszerűen nem tudom elintézni ennyivel. Kellesz. Kellesz. Érted? Dehogy érted, el se tudod képzelni magad más mellett. Nekem pedig ettől zokogni támad kedvem. Újra.

Aludni

Zavarodottság. Mostanában egyre többet gondolok rá, nemrég láthattam is személyesen, most pedig a képernyőn bámulom naphosszat. Mindeközben a másik jut eszembe, a másik, akivel kapcsolatban újra és újra felcsillan a remény hitvány szikrája és aki miatt képtelen vagyok továbbhaladni. Mindig csak ő és ő. Már engem is untatnak a szavaim, el se merem képzelni, hogy mások mit gondolhatnak, fájna az igazság. És ha ez nem lenne elég... Még pár hét és a harmadikkal fogok találkozni. Félek. Rettegek attól, hogy mi lesz. Mióta legutóbb találkoztunk... Számtalan szégyenteljes dolog történt, amelyeket legszívesebben kitörölnék az emlékeimből, de nem tehetem, mert szorosan összekapcsolódnak olyan eseményekkel, amelyeket féltve őrzök. Túl sok. Nem tudom mit akarok. Legyen már vége. Legyen már vége. Legyen már vége. Elegem van. Csak aludni akarok valaki karjaiban, de hogy ki az a valaki, azt még én magam sem tudom eldönteni. Képtelen vagyok a választásra, nem tudom megmondani, hogy mit is szeretnék igazán. Ez mit jelent? Meddig fog ez még tartani? Egyáltalán el fog múlni? Ezt értenék az emberek az ifjúkori zavarodottságon? Akkor mégis miért hiszem azt, hogy a többi korombeli nem ennyire tanácstalan és nincs ennyire az útvesztő mélyén? Csak én kaptam ilyen lapokat? De én már nem akarok játszani... Csak aludni szeretnék. Mélyen. Miközben érzem, hogy végre nem vagyok egyedül.

Múzsa

Nem vagyok normális. Tudom, ez nem újdonság, de sosem voltam még ennyire biztos benne. Miért? Miért kellett elkezdenem megint ezt hallgatnom? Nem volt jó nekem nélküle? Ostoba kérdés, persze, hogy nem... Nem mondom, nem teltek rosszul az utóbbi napjaim, heteim, sokat nevettem, hülyéskedtem, mégis... Valami hiányzott. Azt hiszem rájöttem mi: az érzelmek. Nem, nem hazudtam a barátaim szemébe, tényleg élveztem a velük töltött időt, de hiányzott már egy mély érzés, egy olyan igazi. És azt kell mondja, szörnyű érzés beismerni magamnak, hogy csak te okozol nekem jelenleg ilyen valódi érzelmet. Hogy erre mikor jöttem rá? Mikor a rajz házimon gondolkodtam. Egy vázlatot kellett készítenünk egy A/4-es lapra „Múzsám, a természet” címmel, nekem pedig nagyon hosszú ideig nem volt semmi használható ötletem, csupán elcsépelt közhelyek, sablonok, pedig most elhatároztam, hogy tényleg komolyan veszem a vázlat készítését. Aztán persze nem így történt, elszaladt az idő, és hajnali egy óra tájt úgy feküdtem le, hogy el se kezdtem a rajzot. Csak feküdtem a kényelmes ágyamban, bámultam a sötét semmit és miközben pontosan tudtam, hogy nemsokára úgyis álomba zuhanok, olyan fáradt vagyok már, elkezdtem gondolkozni, hogy holnap mit alkossak vázlatként. Egy fáradt mozdulattal söpörtem ki az elmémből a már százszor elhasznált ötleteket, nem, nekem most valami új kell. És akkor eszembe jutottál… Másnap reggel nem emlékeztem, hogy mit találtam ki mielőtt elaludtam volna, csak annyi derengett, hogy az utolsó pillanatban volt egy jó, egy új, egy egyedi ötletem, de hogy mi? Csak az unalmas órán ülve jutott eszembe, hogy rád gondoltam… És ahogyan újra felrémlett az arcod, a mozdulataid, az a kevéske emlék, amelyet féltve őrzök rólad… Megszállt az ihlet. Utána több órán keresztül rajzoltam, nem érdekelt már az óra anyaga, csak minél hamarabb kész akartam lenni a vázlattal, melyre aztán büszke lehetek. Végül elkészült. A végtelen óceán, a lemenő Nap, egy sziklaszirt. Eddig a szokásos giccses, romantikus táj. Remegő kézzel rajzoltam meg rá az alakodat, ahogyan egy profi mozdulataival ugrassz fejest a több 10 méter magas szirtről. Miután félve letettem a ceruzát és megnéztem a rajzot… Életemben először elégedettséget éreztem egy rajzom iránt. Tudtam, hogy nem lett tökéletes – elvégre vázlat –, hiába láttam a számtalan hibáját, mégis büszkeség és egyfajta megmagyarázhatatlan eufória fogott el, ahogy tüzetesen megvizsgáltam. Amikor rajzon megmutattam a tanárnak, az csak csodálkozva nézett rám, hogy öngyilkos?! Mire én csak egy mosoly keretében annyit feleltem, hogy nem, sziklaugró. A tanárnak elkerekedtek a szemei, majd egy pillanat múlva elégedetten csillogó szemekkel írta be nekem az ötöst, hogy aztán elküldjön, hogy kezdjem el a végleges munkát. A fejemben még nem volt tiszta, hogy mit is akarok csinálni vele, csak annyiban voltam biztos, hogy pasztellel szeretném megcsinálni, látni akartam az egymásba mosódott színeket. Lelkesen kezdtem el dolgozni a tiszta, hófehér lapon, mindenfajta előrajzolás nélkül. Egymás után vittem fel a színeket, szinte megszállottan dolgoztam, mikor pedig egy pillanatra megpihentem és felemeltem a fejem, hogy körbenézzek, a többiek mit csinálnak, meglepődve vettem észre, hogy a mellettem ülő lenyűgözve bámulja az előttem lévő papírt. Én is ránéztem, én azonban csak a félkész munkát láttam benne, amely befejezésére megmagyarázhatatlan kényszert érzek. Visszanéztem rá, ő pedig már engem nézett. Felvontam az egyik szemöldököm, mire csak mosolyogva annyit mondott, hogy utálná elismerni, hogy milyen jól sikerült és hogy tehetséges vagyok. Egy pillanatra ledöbbentem, majd felnevettem és fejcsóválva folytattam a munkát. Az arcomra pedig visszaköltözött a derűs mosoly, mely mindig ott honol, ha az én múzsámra, rád gondolok.

Elég!

Szalagtűző. Immáron négy órája ülök itt, de még csak most jön az utolsó keringő. Unottan figyelem, ahogy bejön a fellépő osztály, a kereszttestvérem már befejezte mára a fellépést, így már különösebben nem érdekel az előadás. Elkezdődik a műsor, ringanak a gusztustalanul giccses abroncsos szoknyák, a közönséges öltönyben lévő fiúk csak szerencsétlenkednek. Semmi különös, csak a szokásos szánalmas színvonal. Éveknek tűnik, míg végre befejezik, mikor felsorakoznak a kivonuláshoz, szinte fellélegzek. Végre vége. Kíváncsian nézek a tőlem balra ülő helyeske fiú felé, mikor ismerős dallamok ütik meg a fülem. Ez nem lehet. Ilyen nincs. Hirtelen fordítom vissza a fejem a fellépők felé, még épp elkapom, ahogy felemelkednek a meghajlásból. Lehetetlen. Ki találta ki, hogy a Császárkeringő legyen a kivonuló zene?! Már fel sem fogom, hogy a diákok távoznak, szemeim előtt újra a Montenegróban történtek játszódnak le, hogy azt a tánc-jubileumi bemutató kövesse.
Ne. Elég. Ez elviselhetetlen.

Varázslat

Feszülten ültem a hatalmas teremben, körülöttem az emberek tömege csupán izgatottan várta a tánc kezdetét, de én szinte már ideges voltam. Már több, mint egy hónapja, hogy nem láttam, nem is hallottam felőle semmit. És most... Most végre újra megpillanthatom majd, méghozzá nem is akárhogy, hanem tánc közben.
Az ajkaim remegtek, az izmaim megfeszültek, kezemmel erősen markoltam a mellettem ülő karját. Gyerünk. Gyerünk már. Csak ezt hajtogattam magamban szüntelen, és mikor végre felcsendültek az első hangok, csak még inkább feszült lettem. Miért nem kezdik? Hol vagy már? Még végig sem gondolhattam igazán a kérdést, már meg is jelentek a párok két oldalt. Elöl volt. Nem tűnt idegesnek, csak nyugodtan állt és tartotta a karját a partnerének. A zene elérkezett a kezdő részhez. A táncosok lassan megindultak előre, hogy középen találkozzanak, majd egy hirtelen fordulattal a közönség felé vették az irányt. Beálltak a kezdő alakzatba, majd a pár másodperces lassú rész után az első táncos kecses mozdulatokkal kezdett forogni egy félkör mentén, hogy aztán visszatérjen büszke párja oldalára. Hozzád. Ti kezdtétek a keringőt. Lassú, elnyújtott mozdulatokkal táncoltátok le az első 8 lépést, hogy aztán csatlakozzon hozzátok a többi páros.
A karmester hirtelen nagyobbat lendített pálcájával, a muzsika felzendült és elkezdődött a varázslat. A párok lendületet véve kezdtek bele az alakzatok megvalósításába, szinte követhetetlenné vált a bonyolult koreográfia, csak a színtiszta gyönyörűséget lehetett kivenni belőle.
Mindeközben én persze téged néztelek, ahogy tökéletes profizmussal vezeted a partnered. Egy pillanatra sem bizonytalanodtál el, a nehezebb részek után felszabadult mosollyal folytattad az előadást. És ahogy csodálattal bámultalak téged, nekem is mosolyogni támadt kedvem. Nem érdekelt már, hogy kivel táncolsz, a műsor teljesen elbűvölt. Olyan volt, mintha nem is táncolnál, hanem játszi könnyedséggel repülnél egyik helyről a másikra, egy-egy pillanatra lebegve megállnál, hogy aztán csak még kecsesebben folytasd a véget nem érő utad. Minden alkalommal, mikor előttem suhantál el, olyan volt, mintha egy pillanatra én is veled szállhatnék. Nem tudom, hogy a közönség többi tagja is így érezte-e, nem mertem megkérdezni, és talán nem is akarom tudni a választ. Őszintén szólva, nem is érdekelt egy pillanatig se igazán, hogy más mit érzett akkor, nekem tökéletesen elég a tudat, hogy engem elvarázsoltál.
A tánc a végéhez ért, a tetőpont után a hirtelen lezárás szinte sokkolta a nézőket. Kitört az ováció. Te csak álltál egy boldog mosollyal az arcodon, büszkén kihúzva magad, miközben végigjárattad tekinteted az őrjöngve ünneplő közönségen. Miután a taps lecsendesedett, újra felhangzottak a Császárkeringő immáron ismerős taktusai, amire egy meghajlás után kivonultatok. Csak bámultam magam elé és próbáltam feldolgozni a látottakat, az átélteket, miközben a zene egyre halkult, míg végül el nem halt teljesen, magával víve a varázslatot is.

Megunhatatlan.

Strauss tényleg egy zseni volt, azt hiszem, ezt bizton jelenthetem ki. Ez a műve egyszerűen... Varázslatos. Immáron több, mint két hónapja hallgatom mondhatni rendszeresen, és egyszerűen nem tudom megunni. Bár meg kell hagyni, az is közrejátszik a dologban, hogy erre láttam először táncolni. Most, hogy így visszagondolok... Akkor még nem éreztem semmit, nem is őt figyeltem a csodálatos előadás alatt. Azonban mikor újra láthattam ezt a koreográfiát úgy egy hónapja... Le se tudtam venni róla a szemem. Csak úgy szívtam magamba a látványt, és igazán üdítő érzés volt, hogy végre nem tilosban bámulom olyan megszállottan, hanem rá tudom fogni a tánc varázsára. Persze a mellettem ülő, akinek olyan vadul szorítottam a karját közben, pontosan tudta, hogy nem az előadás nyűgözött le ilyen szinten. Pontosabban... Nem a csoport előadása, hanem azé az egy emberé. Meg kell hagyni, szívszorító érzés volt látni, ahogy vele táncol, de azt hiszem el kell fogadjam, hogy neki van párja, méghozzá olyan, akivel tökéletesen boldog. Viszont még ezzel együtt is... Ez a zene olyan hatással van rám, mint régóta már semmi más. Magával ragadó. Egyszerűen gyönyörű. ♪♫

Őrület, betegség.

Rá gondolok, megint. Akárhányszor eszembe jut a holnap, rögtön az ő képe jelenik meg a fejemben. Vajon ott lesz? Vajon ő is jön? Bárcsak... Eközben persze pontosan tudom, hogy sose szokott jönni, még akkor se, ha több napra megyünk. Esélytelen... Miért fáj ezt kimondani? Nem is ismerem, nem tudok róla semmit, mégis egy pillanat alatt olyan mélyre fúrta magát a gondolataim, az érzelmeim, az érzéseim közé, hogy több hónap elteltével sem tudom elfelejteni. Beteges. Beteges és őrült vagyok. Ezt mondja mindenki, akinek megemlítem. És a szomorú az, hogy csak egyetérteni tudok velük, mert én is tudom, hogy nincs ez így rendjén. Mégis, akárhányszor rá gondolok, valami kis melegség költözik a szívembe. Nem kell nagy dologra gondolni, de valami aprócska láng ott van, és nagyon nem akar eltűnni. Őszintén? Már nem is akarom, hogy eltűnjön. Igaz gyakran megéget, és utána fáj, irdatlanul fáj, mégsem akarom, hogy kialudjon. Valahogy reménnyel tölt el. Hogy mifélével? Nem tudom, de olyankor a világ valahogy sokkal szebb, színesebb, és minden sokkal jobb...
Talán nem is olyan szörnyű betegesnek lenni. Hát tényleg őrült vagyok...