Elveszve

Miért nem jön soha semmi össze?

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.
- Radnóti Miklós: Bájoló

Gondolatok

Vágyódás egy letűnt kor után. Az ujjak koppanás a fekete-fehér billentyűkön. Egy felderengő kesernyés illat. És a zene, amely kitölt mindent, elrepít, beborít, cirógat, magába fogad. Elképzelni is nehéz tökéletesebbet, nemde?
Amikor a hajnal derengése átölel, a hideg szél végigkaristolja a bőrt, egy biztos kar pedig magához szorít, hogy szinte érzed, amint megóv az élet örvényétől. Csábító, igaz? És mégis, nem is lehet talán ennél elérhetetlenebb dolgot mondani, ennél távolibbat, ennél mámorítóbbat. Mert az, mámorító a nyugalom gondolata, a béke illúziója, a boldog dermedtség, hogy nem akarod, hogy ennek vége szakadjon, csak ennyi kell az életedben.
Ha pedig valahogyan eléred, megszerzed az elképzelhetetlent, a hihetetlent, te észre sem veszed, hagyod kicsusszanni az ujjaid közül, mert képtelen voltál felismerni a pillanatot. Az idő pedig tovaszállt, te állsz, egyedül, a varázs oda, ahogyan a boldogság is, és csak a keserédes emlékek maradnak. ♪♫

Változások

Új város. Új lakás. Új egyetem. Új barátok. És leginkább, új barát. Igen, barát, mint pár, partner, szerető, ahogy tetszik. És nem, nem az, aki annyiszor összetört. Csoporttársam, tankörtársam - lelkitársam? Áh, azt még korai kijelenteni, de azért na, kezdetnek nem rossz. Október 26. a nagy dátum, ami így belegondolva már majdnem egy hónapja volt, ami megint csak durva. Szóval ja, ennyit a szingli évekről, párkapcsolatban tengetem napjaimat, és nem mondhatnám, hogy rossz.
Hümm. Már csak a szerelem hiányzik. És nem, ez nem paradoxon, egyszerűen nem érzem azt a megmagyarázhatatlan vonzódást, szinte már rajongásba menő szeretetet, mint korábban a másik iránt. Azt mondták, hogy ez majd kialakul idővel, de őszintén szólva már kezdek kételkedni benne. Az egyetlen probléma ezzel csak az, hogy fordítva nem teljesen ez a helyzet, úgy néz ki a választottam már érzelmileg is elkötelezte magát. Ami azért ijesztő egy kicsit.
Szóval a változatosság kedvéért most sincs nyugalom és béke, de azért nem rossz ez. Sőt, eddig ez a legjobb. Aztán majd kiderül. Karácsony után lejön haza, be lesz mutatva a femilinek, meg minden, amit csak el lehet képzelni. Kíváncsi vagyok.
Addig meg... ♪♫

Tanácstalanság

Érett vagyok. Lement Csenger is. Nem volt ott, helyette kaptam más fejfogós dolgot a képembe.

Tetszem barátnőm unokatestvérének. Valójában már tavaly óta, mióta először találkoztunk, csak annyira köztudott volt, hogy nekem más jön be, hogy nem lépett.  Feltehetőleg most sem lépett volna, ha két túlbuzgó ott lévő nem beszélte volna rá. Így viszont felkért táncolni, majd pár szám utána félrevonultunk és... Nos, lekapott. Majd megint. És újra. Fogalmam sincs mi volt velem, hogy nem állítottam le egyből, valószínűleg az előtte tett ígéretem járt a fejemben: nem fogok lépni, de ha ő lép, akkor nem utasítom el. Nos... nem pont erre gondoltam, de már nem volt kibúvó. Utána beszélgettünk, időben sokat, tartalomban keveset. Bennem pedig egyre biztosabbá vált az elhatározás, hogy ezt be kell fejezzem, mielőtt még elkezdődik igazán. Nem magam miatt, hanem miatta.

Rá kellett jönnöm, hogy messze nem vagyok elég érett még egy kapcsolathoz, pláne nem egy olyanhoz, ahol a másik fél kimondottan nagy figyelmet igényelne. Egyszerűen ezt a felelősséget most nem akarom elvállalni. Persze a kérdés adott: és hogy utasítsam el anélkül, hogy megbántanám? Mert azt akarom a legkevésbé.

Tökéletesen tanácstalan vagyok. Ma már hazajöttem, ő pedig estefelé rám írt. Én persze meg se nyitottam az üzenetet, mert akkor látná, hogy olvastam, válaszolni rá viszont nem tudok mit. Megmondtam neki, hogy nem tudom, mit akarok, hogy gondolkoznom kell, ő pedig természetesen nem sürgetett semmit. De azt hogy mondjam meg neki, hogy döntöttem? Egyáltalán döntöttem?

A gondolatok és az érzések zsongnak a fejemben, én pedig bármire hajlandó lennék, hogy ne kelljen foglalkozzam velük, azonban nem halogathatom a válaszadást a végtelenségig.

Annyira nem hiányzott most ez nekem...

Ez tudott

Hat óra múlva kezdődik a kivégzésem. Nem tudok semmit. Meg fogok halni.

Élvezd!

Túl vagyok rajta, és ami a legmeglepőbb, nem is lett rossz. Természetesen most sem tanultam normálisan, csak azt nem értem, miért ringatom magam még mindig abban a hitben, hogy a következő alkalomra ez megváltozik. De mint már mondtam, ez nem történt meg, összesen háromszor ültem neki most is, ebből a harmadik a vizsga reggelén volt. Ehhez képest volt időm mindegyik témát legalább egyszer, ha nem többször elolvasni, és ahhoz képest, hogy előtte hozzá se tudtam volna szólni a legtöbbhöz, a végére egészen átláttam a dolgot. A vizsga pedig... Köszönöm Istenem, nagyon szépen köszönöm, meg mindenkinek, aki szurkolt nekem: potyatételt húztam! A vizsgáztatók nagyon aranyosak voltak, ha ez a pontozásnál is megmarad bennük, akkor szerintem csak 1-2 pontot fognak levonni, ami egészen mesés. Az persze más kérdés, hogy így sem lesz meg az ötös, de hát sebaj, ezen már késő bánkódni.

Egy hét múlva jön a maradék három szóbeli, addig még lesz egy konzultációm a franciatanárral, egy mozizásom szőkével, egy mazsi próbám, egy mazsi főpróbám, egy mazsi évzáróm meg egy szóbeli megnyitóm. Negyed nyolckor. Brr. De sebaj, a lényeg, hogy most pihi van. Megnéztem a Maleficentet, olvastam pár fejezetet a Sárkányok táncából, kezdem behozni magam szerepen, szóval minden csudajó. Még el kéne vergődjek bankettruhát nézni, de ha nem találnék semmit, akkor sincs gáz, anyának volt egy szuper mentőötlete - nem is értem, hogy nem jutott eszembe nekem. A lényeg az, hogy minden elsimult. A madarak csicseregnek - miért?? -, a napocska süt - mármint nem most, majd reggel -, én meg faszán vagyok. Magamhoz képest. De ennél jobb perpill nem is nagyon lehet, szóval inkább nem panaszkodom. Ha összejön az élet, akkor felvesznek az egyetemre, ha majd ott sem változik semmi, na majd akkor panaszkodom! Addig is...♪♫

Nem jön el

Nem jön el. Nem jön el, a hülye kolifelvételi miatt. El sem akarom hinni. Amikor elolvastam, hirtelenjében azt sem tudtam, hogy örömömben vagy bánatomban sírjak. Már most tudom, hogy meg fogok veszni a hiányától, bár őszintén megvallva, ez nem olyan nagy újdonság. Azonban így egész biztosan nem fog megismétlődni a tavalyi incidens, és mivel ő nem lesz ott, így az is kevésbé lesz kínos, ha felemlegetik. És egészen biztos, hogy fel fogják emlegetni.
Annyira vártam már, hogy azt el sem tudom mondani. Valószínűleg pont annyira, amennyire rettegtem tőle. Erre fel mégse jön. Azt hiszem, nem nagyon tudom ezt most megemészteni. Ennyi várakozás, mindhiába. 16-án látni fogom, de utána? Fogunk még egyáltalán találkozni a nyáron? És utána? Még ha fel is vesznek az első helyre, mennyi az esélye, hogy látni fogom? A BME hatalmas, Pest pedig még nagyobb. Rettegek tőle, hogy el fogok veszni a rengeteg ember között, azonban attól még jobban félek, hogy ő fog elveszni a szemeim elől. Nem fogom kibírni, ha ezután nem láthatom, pedig muszáj lesz. De még a gondolatát is utálom ennek a lehetőségnek, akármekkora is a valószínűsége. Bah...

Elkezdtem tanulni. Nem megy. Tisztán a szerencsén fog múlni, hogy milyen tételt fogok kihúzni, és ez nagyon dühít. De azért még nem adom fel, ráérek utána belesüppedni a teljes letargiába.

Délelőttök a kádba'

Te vagy a sóhaj a paplanon
Jégvirágok az ablakon
Te vagy a tavaszi áradás
A vihar előtti villámlás ♪♫

Sajnos ez nagyon így van. Pedig nem kéne.

No mindegy, nekem el kéne kezdeni tanulni. 4 nap múlva már érettségizem és eddig még bele se néztem a tételsorba, épp itt az ideje. Ha pedig vége lesz ennek a hajcihőnek és hivatalosan is érett leszek, nos... Akkor kezdődhet az  a tortúra, amelyet csak úgy neveznek, hogy nyár. Mit nekem önbecsülés, könyörgöm? Méltóság? Áh...

El akarom felejteni

Vadvirágos angyalföldön, búval bélelt parlagon
dalol a csend - mondd el, kérlek,
soká' kell még tartanom?

Hosszú még az út ameddig lelkem végre csendesül,
hideg kézzel dobja jégre,
mi eddig gyűlt szennyesül?

Kell még idő, hogy mi eddig táplálván a lángokat
perzselte - mint találmánya
démonoknak - arcomat;

Hogy mi eddig éltetőm volt s alkotásra ihletem,
most magamtól tegyem nyársra,
legyen végre holt tetem?

Miért nehéz elengedni, mi nem volt enyém soha,
miért számít ennyit nekem,
hogy éltem lett mostoha?

El akarom felejteni, de már belém vésődött,
sok emléke mind az enyém,
akárhogy is végződött.

Campus 2013 - 0. nap (szerda)

Nos arra jutottam, hogy idén napokra bontva írok rövid kis összefoglalókat a fesztiválról, tavaly ugyanis nagyon hosszú volt leírni mint a négy nap élménybeszámolóját. Úgyhogy kezdjük is július 17-ével, amikor is 14:00 órakor megnyitotta kapuit az idei Campus Fesztivál. Jej!
Miután kínkeserves sorban állás után bejutottunk a fesztivál területére egy rövid üldögélést és egymást-bevárást követően elindultunk, hogy felfedezzük az új helyszínt, illetve hogy felhúzzuk a sátrakat. Mondanom se kell, az első öt percben világossá vált, hogy itt bizony még el fogunk tévedni párszor, pedig még a nagyobb része a területnek le volt zárva - lévén csak nulladik nap.
Az építkezést követően bejártuk rendesen a környéket, majd ettünk pár falatot és elindultunk keresni egy nemzeti dohányboltot. Persze rossz irányba, úgyhogy egy jó órás séta után visszajutottunk a kezdőponthoz, majd miután találkoztunk a többiekkel, immár megsokasodva indultunk meg a coop felé hogy bevásároljunk kicsit és alapozzunk a Békás-tavon. Elfogyott egy üveg vodka és két üveg bor, úgyhogy a hangulatleírásokat innentől kihagynám, eléggé egyértelmű a dolog. A tavon még több emberrel találkoztunk majd kilenc óra körül -egy rövid kitérés után a Üvegtigrisbe - visszaindultunk. Gyors le- és felpakolás, egy pizzarendelés és be is vetettük magunkat a tömegbe. Az egyetlen koncert ami ma érdekelt a Supernem volt, ám végül úgy jött ki a lépés, hogy kihagytam, ezzel feleslegessé téve a délutáni itthoni hangolódást. Utólag nagyon bánom és átkozom magam, hogy megint engedtem, hogy sodorjanak a többiek. Olyan éjfél lehetett, amikor visszamentünk és rá kellett jönnünk, hogy igencsak nagy a punnyadás, a koncerteknek már vége és csak Dj Tente maradt egyedül a Vitéz László Pódiumnál. Megpróbáltunk kicsit hm.. oldódni de miután rájöttünk, hogy nem megy, átmentünk a kísértetház elé, ahol spontán diszkó alakult. Persze addigra már páran teljesen kijózanodtunk, úgyhogy a részeg plafontartás se vonzott annyira.Végül olyan egy körül kezdett javulni a hangulat, ám nem sokkal utána a fiúk egy jelentős része egyszerűen hazaindult, mondván, hogy már nincs semmi. Hát erre mit lehet mondani, jó. Mi ahányan maradtunk még visszamentünk ugyan, de hamar elment a többiek kedve az egésztől és kettő körül kijelentették, hogy ők most lefekszenek. Ezzel se lehet sok mindent kezdeni, úgyhogy visszavánszorogtunk a kempingbe, előkotortuk a hálózsákokat, beállítottuk az ébresztőket négyre, majd ledőltünk. Az alvás persze nem volt olyan egyszerű a másik 100 kempingessel körülöttünk, de legalább el tudtunk nyúlni végre. Aztán negyed ötkor felkeltünk és ketten elindultunk a vilimegálló felé, hogy hazainduljunk. Persze a vili csak fél óra múlva jött, de ez a legkevesebb. Sikeresen feljutottunk a városba, ahonnan tovább is indultunk hazafelé - és meglepődve tapasztaltam, hogy bizony már hajnali ötkor is vannak a buszokon rendesen. Háromnegyed hatra hazaértem és miután magamba döntöttem egy liter vizet, végre lefeküdtem aludni a puha ágyacskámba. Most pedig itt ülök, gépelek, és gondolatban már a délutánban járok. Ma este Paddy!!

Farewell to Jenny

Poor Jenny’s mind
Has gone insane from the burden of life
As she raised a diseased babe
She killed our child to take his pain
And I wasn’t there
To save her soul, she doesn’t care at all
This is how she falls ♪♫

Úgy érzem elindultam egy jó úton, legalábbis gondolati síkon. Próbálom újragondolni az eddigi életemet illetve a terveimet a jövőre nézve. Az egyetlen probléma, hogy akárhogy próbálkozom, nem tudom eltüntetni a jövőmből. És talán Dórinak van igaza, lehet, hogy nem is akarom.

Romokban

Hogy sablonos legyek, összetört a kicsi, pillecukor-világom. Szilánkosra. Az utolsó bejegyzés a grandiózus szilveszteri csókról szólt - nos, azóta történtek dolgok. Úgymond belekóstolhattam a paradicsomba, a számomra ideális, tökéletes világba, csak hogy most szerdán ívesen repüljek ki onnan. Nem szeretne tőlem semmi komolyat. Nagyon kedvel, de nem szeretne tőlem semmi komolyat, így mondta. És azt hiszem, ezt sosem fogom tudni elfelejteni. Egyelőre úgy érzem, túllépni se fogok tudni, de ez persze költői túlzás, egyszer biztos elfelejtem. Haha, mert olyan könnyű lesz, hogyne. No mindegy, most minden erőmmel azon vagyok, hogy ne egész nap rajta rágódjak - az már más kérdés, hogy ez mennyire alakul sikeresen. Leginkább semennyire, de ez mindegy is. Nemsokára Campus, szeretném azt hinni, hogy az majd leköt, de persze ő is ott lesz, szóval reménytelen az egész elképzelés. Megszokhattam volna már. Arra meg gondolni se merek, hogy milyenek lesznek a táncpróbák. Brr. Néha úgy érzem legszívesebben megölném magam. Nem, a gyógyszer túl sablonos, az érfelvágás túl drámai, a felkötés vagy kiugrás pedig megterhelné anyát, ahogy a fulladás is. Nem kéne lásson. Akár magamra is gyújthatnék valamit. Igen, az szép, alapos munkát végezne - amúgy is szeretem a tüzet. De persze ezek csak fikciók, néha jól esik eljátszani a gondolattal. Hogy mit írnék a búcsúlevélbe. Hogy milyen lenne a temetésem. Hogy hogy éreznék magukat utána az emberek. Leginkább ő, persze. De mint mondtam, ezek puszta gondolati játszadozások, nem komolyak. Sose tenném meg, túlontúl el vagyok telve ahhoz magammal. Sértené a büszkeségem, azt a kis megmaradt önbecsülésem. Szóval helyette visszatértem a blogra, bár azt nem tudom mennyi időre. Majd meglássuk.
Csóközön, Aname

Tanácstalanság és teljes káosz

Nem akarom leírni, hogy mi történt velem a legutóbbi bejegyzés óta, pedig rengeteg fontos dolog közte van. Mindközül a legfontosabb azonban szerintem a szilveszter éjszaka, melyen - hogy sablonosan fejezzem ki magam - a szám elvesztette a szüzességét. Vele. Hip-hip-hurrá - gondolhatná az ember, de nem. Nagyon nem. Felforgatták a lassú, csendes kis világom. Immáron lassan a fél osztály tudja, pedig én nem akartam, hogy bárki is, akár csak sejtse is. És mégis. És ami az egészben a legkiborítóbb, hogy mind azt mondják, hogy egyszerűen álljak elé és mondjam meg neki. De én erre egyszerűen képtelen vagyok. Több okból is, amiből az első, hogy nem vagyok biztos magamban. Alig ismerem. Ha bele is menne, mi lenne ha egyszerű pofáraesés lenne, hogy még sem ő kell? Közben pedig ebben a percben is azt érzem, hogy ő kell, csak ő, most és mindig, mindenhol és mindenhogyan. És legfőkébben nagyon. Elképzelhetetlenül nagyon. A másik ok, amiért nem lépek, hogy fizikailag képtelen vagyok a vele való kommunikációra. Nem tudom, hogyan és miért, de így van, mindig is így volt és félek, hogy most már ez így is marad. Akkor mégis mit tehetnék? Na ez egy jó kérdés, mert választ még nem találtam rá, pedig lassan már öt éve keresem, és mégis - semmi.
Várom a tippeket. Addig is. ♪♫

Várakozás

Holnap balettre megyek. Egyrészt persze nagyon várom, folyamatosan azon agyalok, mit is illene felvenni, mert hiába lesz egy sportcsarnokba megtartva, mégis csak balett, másrészt viszont a legkevésbé sem tud érdekelni, mivel nem vele megyek. Nem mintha ennek lett volna valaha is reális esélye, de azért mégis. Újabban megint csak róla ábrándozom a nap 26-27 órájában, és akkor még finoman fogalmaztam. Régen volt már ekkora a kényszer bennem, hogy egyszerűen csak a képébe vágjam az érzéseim. Mondjuk ahhoz első körben nem ártana, ha legalább én tisztában lennék velük. Mert most őszintén, mit tudok biztosan? Szeretem? Igen! Bár én a három héttel ezelőtt hozzánk kerülő macskát is megszerettem már, úgyhogy ez nem nagy teljesítmény. Szerelmes vagyok belé? Nos, jó kérdés. Fogalmam sincs, sose tapasztaltam még, hogy milyen is lehet egy olyan igazi, teljes szerelem. De az biztos, hogy jelenleg annál többet, hogy ő is érdeklődik irántam, nem is tudok elképzelni. Minden gondolatom középpontjában ő áll, már megint. Ő pedig csak tovább folytatja a viccelődést, soha nem néz a szemembe, nem szólít meg, az érintkezés legkisebb formáját is kerüli. Az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy nem csak velem, volt már öt évem megtanulni, hogy ő tényleg mindenkivel ilyen. Ennek ellenére, vagy épp pont ezért, mindent elsöprő féltékenység tör rám, mikor észreveszem, hogy véletlenül pont amögött a lány mögött ül a templomban, akiről tudom hogy tetszett/tetszik neki. És persze rögtön jönnek a kérdések: biztos véletlenül? Arról már nem is beszélve, mikor annak az idegesítő képződménynek adja oda a sütijét, aki nyáladzva teszi magát minden létezőnek akitől akar valamit. És még csodálkozom, hogy féltékenykedek. Noha a kérdés jogos, mégis mire? Én nem kapok tőle semmit, főként figyelmet nem, amire a leginkább vágynék. Nincs jogom ilyen érzelmekre, gondolatokra. De mégis, minden ilyen alkalommal olyan érzés fog el, mintha egyszerre döfnének át forró tűt a körmömön, csepegtetnének olvadó viaszt a hátamon és egy kecses pengével vagdosnák le a szemhéjaim. Szeretem a naturalisztikus képeket, említettem már? Nem? Ideje volt. Bár még ezek sem adják vissza igazán a gyötrelmem, ami naphosszat kínoz egy-egy ilyen eset után. Viszont tenni nem tudok semmit. Marad a már öt éve használt technika: várok. Ha kell, még öt évet. Csak egy kis reményt kérek, hogy van értelme ennek az egésznek. Mert én már nem találok benne.

Tél

Kezd lehűlni az idő, a hétvégére (vagyis már mára!) havat mondtak, de szerintem ebből azért nem lesz semmi. Bár meg kell hagyni, hogy a fővárosban már lehullott az első hó, ha nem is volt tartós. Mindezt úgy, hogy épp csak most köszöntött be a november. Néha elgondolkodom, hogy az, hogy már én is észlelem az évszakok alakulását a magam 16 évére alapozva, már igencsak jelenthet valamit. Talán az emberiségnek végre nem ártana összeszednie magát. Nem mintha engem zavarna, hogy korábban állt be a fagy, köztudottan tél párti voltam és maradok is mindig, és nem feltétlen csak az ünnepek miatt - bár meg kell hagyni, ez is közrejátszik. Számomra egy havas tájat nem tud felülírni semmi. Lehet egy trópusi tengerpart igazán szép, de akkor sem tudja felülmúlni egy északi tenger vagy éppen tó varázsát. A ragyogó jégcsapokat, melyek a fákon csüngenek alá a természet varázslatos díszeiként. A hótakaró csillogását, legyen az akár egy réten, erdőben, vagy épp egy város főterén. Nem tudok elképzelni se ennél fenségesebb látványt. A maga rideg bájával, számomra mindig is a tél lesz a legkedvesebb.
No meg persze az ünnepek. Ahogyan az emberek csordája áramlik be a templomba, a gyerekek karácsonyi műsora, és persze ő, akit minden évben vadul keresek a padsorok között. Mert számomra nincs is annál meghittebb ünnep, mint ha legalább csak láthatom őt Szenteste. Hogy úgy mondjam, ennek is megvan a maga varázsa.

Poupéegirl

Jobb oldalt a bemutatkozás alatt találtok egy kis külön blokkot az új mániámnak. Három napja függök, de úgy rendesen, szóval úgy gondoltam, hogy megérdemel egy kis helyet magának a blogon is. Azt persze nem garantálom, hogy meg is marad, lehet hogy egy hét múlva már megunom az egészet és akkor lekerül, bár a mostani lelkesedésemet nézve nem hinném, hogy ez ilyen egyszerűen bekövetkezne.
Szóval lehet nézegetni a kis drágámat, és természetesen nyugodtan lehet kattolgatni rá, regizni, mert az nekem csak jó, kapom a szép kis masnikat érte :D
Köszöntem, Aname

Köszönöm

Néha úgy érzem, hogy csak arra vagyok jó, hogy sírjanak nekem az emberek. De ha én is panaszkodok egy cseppet, akkor rögtön elfog a gyanú, hogy a francba se kívánnak. Csodálatos dolog, hogy semmire se kellesz úgy igazán. Tényleg, köszönöm nektek. Ez hiányzott.

Én próbálok kimaradni a dolgokból, hogy jó lesz nekem majd enélkül is. Jó lesz nekem minden nélkül. De aztán rájuk nézek, és egy szívtelen ribancnak érzem magam, úgyhogy nem mondok semmit. Csendben végighallgatom minden bajukat, még a végéhez hozzá is fűzök esetleg valamit, de valójában hallgatok. Évek óta csak hallgatok, mert rám nem kíváncsi senki. És olyan vicces, mikor ugyanerről panaszkodnak, de közben őket meghallgatnák, nem is egy, nem is két ember, mert ők még számítanak. Én már réges régen nem. Merthogy nekem úgy sem kell semmi. Én megvagyok. Egyedül. Én nem gondolom komolyan valójában, nekem sosincs semmi bajom. Persze, hát hogyne. Köszönöm, hogy ennyire törődtök velem, jól esik.

Ha esetleg elmegyünk valahová, akkor is felesleges vagyok. Hja persze, mert azt se akarták, hogy ott legyek. Nem szóltak, és csak az utolsó pillanatban beszéltek róla egyszer véletlenül előttem. Mert én mindig csak rájuk akaszkodom, mert nincs jobb dolgom. Pedig tudhatnám, hogy szerintük nekem ott nincs helyem. Én maradjak csak meg magamnak otthon, a gép előtt, és majd ugyancsak a gépen válaszolgassak nekik, mikor életük óriási problémáit ecsetelik. Mert nekem nincs életem, nekem ez csak jó, hogy megadják a lehetőséget, hogy lekössem magam. Mert én mindig ráérek erre. Köszönöm, hogy gondoltok rám, hogy mennyire unatkozhatok.

Nem is tudom mi lenne velem nélkületek.

Leander koncert

Október 13-án volt a szalagtűző az iskolában, ahol is mi voltunk a szervező évfolyam. Elég szerencsétlenül jött ez ki, mivel erre a napra esett a Leander koncert is, amire én mindenképpen szerettem volna elmenni. Végül mégis sikerült meggyőzni osztálytársam, hogy akkor próbálkozzunk be vele, egyikünk sem ismer valami sok számot tőlük, de azért mégis. Így hát amint lement a szalagtűző, mi diszkréten megszöktünk a székpakolás elől és utunkat a Roncs felé vettük. Még egyikünk sem volt ott, ám már nagyon kíváncsiak voltunk rá az ismerősök elbeszélései alapján. Mit ne mondjak, nem csalódtunk. Nagyon kis hangulatos az egész hely - a maga módján persze - a félbevágott kocsival, káddal, a gitárokkal a falakon, a kólás kupakokkal az ajtókon. Hétkor kezdődött a koncert, ám egyrészt nem is a Leander kezdett, másrészt nem is értünk volna oda akkorra, mivel még javában ment a szalagtűző. Így hát kb. nyolcra, negyed kilencre értünk oda, így bekapcsolódva az Insane (?) koncertjébe. Nem volt rossz amúgy a dolog, kár hogy egyikünk sem ismerte őket, így a bent töltött kb negyed óra egy sör vételével, illetve a falra és mennyezetre erősített tojástartók bámulásával ment el. Ezt követően úgy döntöttünk, hogy még úgy is van egy fél óránk, így inkább kimegyünk addig, barátnőm elszív egy cigit (vagy kettőt), és majd csak a Leanderre megyünk vissza. Szerencsére karszalagos rendszerben ment az egész, úgyhogy nem volt probléma belőle, másodjára már a táskáinkat sem nézték át, jófej volt a biztiboy. Szóval kint ültünk egy fél órát a padoknál, beszélgettünk, oltottuk a népet, a szokásos dolog. Majd egészkor visszamentünk a koncertterembe, ahol végre az áhított banda hangolt. Én pedig abban a pillanatban beleszerettem a gitárosba (is). Ahogy az már csak lenni szokott. Szépen beálltunk középre, úgy harmadik sorba, szóval tök fasza helyünk volt, rálátással kb mindenre, mert előttünk is csak pár csaj állt, azok meg nem voltak olyan magasak. Pláne hogy én okos a 10 centis magassarkúmban voltam, mert nem vittem cserecipőt. Szép lassan kezdődött a koncert, kezdett beállni a tömeg is, ami jól láthatóan megháromszorozódott az előző koncert óta, ami nem is csoda. Nos, mit is tudnék elmondani a bandáról. Hát kurvajók voltak szerintem. Saját magunkon tapasztaltuk, hogy milyen brutális bulit csináltak, ment a headbang, a pogó rendesen, és persze a szokásos lökdösődés sem maradt el. Vicces volt métereket repülni ide-oda, még véletlenül sem önszántunkból. Ja meg persze fájdalmas is, de ezt mondanom sem kell. Ha jól emlékszem a 8. főbűnnel indítottak, majd rövidesen jött az Only girl, a Szomorú Vasárnap (amit persze teli torokból énekeltünk végig), a Csak te és a Viharom tavaszom. Legalábbis ennyi volt, amit felismertem. Sajnos lecsúsztunk a Két világ közt-ről, pedig azt vártuk a legjobban, de valószínűleg azzal zárták a koncertet, mi pedig azt már nem várhattuk meg, tekintettel arra, hogy busszal kellett hazamenjünk.
Összességében, én egyáltalán nem bántam meg a dolgot (nincs így ezzel a lábam, ami azóta is sajog), és szeretnék legközelebb is elmenni, ha lesz. Persze már úgy, hogy több számot ismerek tőlük, mert nagyon jó banda. Igaz érződik még rajtuk, hogy nincsenek együtt olyan régóta, és van is mit javítani a hangzáson, de összességében határozottan jók, főleg a mai magyar színvonalhoz képest. Leander maga pedig lenyűgöző, ahogy egyik pillanatban még hörög, másikban pedig kristálytisztán énekel. Én legalábbis egy hamis hangot nem hallottam, de erről még megkérdezem majd barátnőmet is, ehhez ő kicsit sokkal jobban ért. No mindegy, nem is ez a lényeg. Legközelebbi koncert várhatóan csak decemberben lesz, hacsak nem jön közbe valami (bárcsakbárcsakbárcsakbárcsak). Addig is ennyi voltam.

Eufória

Megkérdeztem. Még tegnap, a dupla matekfakton. És ő igent mondott, mosolyogva, könnyedén, gondolkodás nélkül. Én pedig olyan nagyon boldog vagyok ettől... Ma reggel persze már megint előjöttek a szokásos pesszimista gondolatok, hogy mi lesz ha elfelejti, vagy nem vette komolyan. És mintha csak olvasott volna a gondolataim között, rögtön bizonyította is, hogy nem, nem felejti el és épp elég komolyan gondolja. Nem volt szép tőle az a vicc, sajnálom is kicsit a másikat, de nekem akkor is jól esett. Hogy úgy beszél rólam, mintha csak a tulajdona lennék, mintha nem is lenne kérdés ezután, hogy vele táncolok. És mintha ezen semmi sem tudna változtatni. Ezek után nem volt meglepő, hogy hirtelen sokkal zöldebbnek láttam a füvet, kékebbnek az eget, és a hűvös szél is csak cirógatta az arcomat. Annyira jó ez így. Azon gondolkodom, hogy talán máskor is rá kéne vennem magam, hogy én lépjek, mert ez az érzés, miután igent mond... Egyszerűen leírhatatlan. Komolyan azt hittem eddig, hogy nem vagyok szerelmes. De tényleg. Azonban most elkezdtem kételkedni ebben, mert más ésszerű magyarázatom egyszerűen nincs, hogy mégis hogy lehet ennyire jó valami. Folyton az arca lebeg a szemem előtt, ahogy érdeklődve figyeli, hogy mit akarok ki hozni ebből, majd vigyorogva rábólint. A fiúk unszolására, pedig ő maga teszi fel nekem a kérdést: Táncolsz velem? Én pedig minden hezitálás nélkül, nevetve mondok neki igent. Bármire.

254

Úgyhiszem ez a sors fintora, de pont ma egy hónapja írtam egy bejegyzést "Meg akarok halni." címmel. Hát nem pont erre gondoltam megint?! Elmehet most már mindenki a kibaszott picsába. 254 nap. Nem tudom hogy fogom kibírni, de jelenleg csak ez a tudat éltet. És hogy talán nem is kell kivárnom ezt a hosszú időt, hogy talán előtte is láthatom valamikor. Hátha. Vagy ha mégsem, nekem az is jó, de legalább akkor biztosan láthassam. Kérlek Istenem. Szépen kérlek...