Elveszve

Miért nem jön soha semmi össze?

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.
- Radnóti Miklós: Bájoló

Gondolatok

Vágyódás egy letűnt kor után. Az ujjak koppanás a fekete-fehér billentyűkön. Egy felderengő kesernyés illat. És a zene, amely kitölt mindent, elrepít, beborít, cirógat, magába fogad. Elképzelni is nehéz tökéletesebbet, nemde?
Amikor a hajnal derengése átölel, a hideg szél végigkaristolja a bőrt, egy biztos kar pedig magához szorít, hogy szinte érzed, amint megóv az élet örvényétől. Csábító, igaz? És mégis, nem is lehet talán ennél elérhetetlenebb dolgot mondani, ennél távolibbat, ennél mámorítóbbat. Mert az, mámorító a nyugalom gondolata, a béke illúziója, a boldog dermedtség, hogy nem akarod, hogy ennek vége szakadjon, csak ennyi kell az életedben.
Ha pedig valahogyan eléred, megszerzed az elképzelhetetlent, a hihetetlent, te észre sem veszed, hagyod kicsusszanni az ujjaid közül, mert képtelen voltál felismerni a pillanatot. Az idő pedig tovaszállt, te állsz, egyedül, a varázs oda, ahogyan a boldogság is, és csak a keserédes emlékek maradnak. ♪♫

El akarom felejteni

Vadvirágos angyalföldön, búval bélelt parlagon
dalol a csend - mondd el, kérlek,
soká' kell még tartanom?

Hosszú még az út ameddig lelkem végre csendesül,
hideg kézzel dobja jégre,
mi eddig gyűlt szennyesül?

Kell még idő, hogy mi eddig táplálván a lángokat
perzselte - mint találmánya
démonoknak - arcomat;

Hogy mi eddig éltetőm volt s alkotásra ihletem,
most magamtól tegyem nyársra,
legyen végre holt tetem?

Miért nehéz elengedni, mi nem volt enyém soha,
miért számít ennyit nekem,
hogy éltem lett mostoha?

El akarom felejteni, de már belém vésődött,
sok emléke mind az enyém,
akárhogy is végződött.

Goodreads

Kiraktam az elérhetőségekhez a zsírúj goodreads-es profilomat is, szóval ott is lehet nyugodtan kontaktolni velem. Őszintén szólva, így már nincs plusz jelentősége a könyvlistámnak, itt, a blogon, de azért fent hagyom, hogy a jelentősebb könyvek külön ki legyenek emelve.
Köszöntem a figyelmet.

Vedd múzsámat, kit álma házadba visz

Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;

mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad, vagy
töviseket;

mert április a lombnak
víg zajokat
saz alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;

mert vizet a virágnak
az ébredő
hajnal, cinkét a fáknak
levegő,

s mert a keserű hullám
ha partra hág;
a földnek, rásimulván,
csókokat ád;

és; csüggve karjaidban
az ajkadon,
a legjobbat amim van,
neked adom!

Gondolatom fogadd hát -
csak sírni tud,
ha nincs veled s tehozzád
zokogva fut!

Vágyaim vándorolnak
Mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!

Üdvöm gyanútlanul és
Mámorosan
Hizelgő dalra gyúl és
Hozzád suhan!

Lelkem vitorla nélkül
Száll tétova,
S csak te vagy végül
a csillaga!

Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!

S vedd – égi szent varázskincs! -
vedd a szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!
- Victor Hugo: Mert minden földi lélek (Szabó Lőrinc fordításában)

The Raven

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!
- Edgar Allan Poe: A Holló (Tóth Árpád fordításában)

Zenedoboz

Az évszázados köveken cipők kopognak ahogy az emberek áradata suhan a régi utcán igyekezve céljuk felé. A keskeny utat csodás házak szegélyezik, homlokzatukat minták díszítik, az erkélyeken finoman művelt kovácsolt vas korlát ragyog, az ablakok megcsillannak, ahogy a delelő Nap rájuk veti fényét. A forgatagban senki nem méltatja még csak pillantásra se a kivételes szépségű környezetet, még csak a kirakatokat sem, melyek előtt máskor oly hosszasan képesek elidőzni. Mindenki munkába vagy épp a piacra siet, bajos ügyeit intézi, a gyereket kíséri az iskolába vagy épp, hogy ő tart az egyetem felé. Csupán egy keskeny, árnyas kis sikátorban üldögél valaki. Nem koldus, ez rögtön feltűnik mindenkinek, aki meglátja. Hosszú haja gondos kontyba csavarva, bár már kiszabadult egy-egy tincs, mely most rakoncátlanul hullik a bájos arcba. Ruhája is drága kelme, azonban több helyen elszakadt és mocsok fedi a nagy részét, ahogy magát a lányt is. Ujján gyűrű csillog, mellén nyakék pihen, szemei körül elkenődött a festék. Már maga ez a megjelenés is megrendítő, ám ami igazán visszataszítóvá teszi az amúgy finom hölgyet, az az eszelős kifejezés, mely az arcán honol. Szemei nagyra nyílva, pupillái szinte gombostűhegynyire összeszűkülve, hogy a smaragd írisz szinte vakítónak látszik az enyhe jádeszín pászmákkal. A telt ajkak vicsorba húzódnak, kivillannak közöttük az egyforma, apró, hófehér fogacskák. A pisze orr dacosan mered előre, a szemöldök merészen ível felfelé, a szinte már borostyánba hajló vörös hajtincsek vad keretet adnak a szív alakú orcának. A finom ujjak között egy eltörött porcelánbaba hever, melyről a ruha szinte már lefoszlott, haja gubancos és olyan mélységes szomorúságot kelt az emberben a látványa, hogy inkább tudomást sem véve róla gyorsan elfordul mindenki, nehogy egy pillanattal is tovább kelljen gondoljon rá. A megviselt lány szüntelenül vonszolja előre magát, mintha a babához hasonlóan ő is eltört volna és soha többé nem lenne képes egyenes derékkal, büszkén járni. Hosszú percek telnek el, mire nagy szenvedés árán ugyan, de eljut céljához, mely egy gazdagon díszített kirakat, egy hatalmas, makulátlan üveglappal. A brokáttal, bársonnyal, szaténnal és selyemmel leterített polcokon sorakoznak az áruk, melyek a legfinomabban megművelt ékszerek, aprólékos munkával elkészített tűgoblenek, arannyal bevont apró tárgyacskák, miniatűrök, csodás faragványokkal díszített gyertyatartók. Ám a lány nem ezeket figyeli, nem érdekli őt a pompa, melyet sugároznak. Az egyik sarokban megbújó apró, ám annál elragadóbb zenedobozt bámulja meredten. Az apró, ébenből faragott dobozka sarkainál sárgaréz indák erednek, a belsejét mélybordó bársony béleli, abból emelkedik ki az aprócska táncos üvegszobra. A piciny balettos szüntelenül forog körbe, olyan kecsességgel, amely az égi madarak sajátja. A lány a kirakaton keresztül is hallja a halk zeneszót, amely a legelbűvölőbb, legfülbemászóbb és egyben legszívszorítóbb, amit valaha hallott. A hangok gyengéden követik egymást, a dallamok egymásba folynak, hogy aztán hirtelen haljanak majd el, ha majd elkövetkezik a dobozka újabb felhúzásának ideje. Ám ez még messze van, és addig is a lány rendületlen áhitattal bámulja tovább az apró remekművet. Kezeit sóváran illeszti a kirakatra, hogy aztán egy bő félórával később a tulaj botjával kergesse el az újra- és újra visszatérő hajdani nemeshölgyet. ♪♫

Balkoni gondolatok

Az éjszakai szellő lágyan meglebbenti a függöny vékony anyagát, hogy aztán végigsimítsa a lány lúdbőrös karját, majd belekapjon a hajába is. Nem hallatszik semmi az éj neszein kívül, egy macska felmászik egy fára, a távolból kutyaugatás hallik, a bogarak duruzsolása kellemes nyugalommal tölti el az éjszakát. Szokatlanul felhőtlen az ég is, csak egy nagyobbacska felhő nyúlik bele a Holdba, hogy annak világa különös árnyakat fessen rá. A csillagok fényesen ragyognak, hiszen a városka nem elég nagy ahhoz, hogy éjszakai fényei elnyomhassák az égboltozat kicsiny lámpásait. Egy gyenge sóhajtás borzongatja végig a tájat, majd anyag csúszik anyagon. A lány összébb húzza magán szatén hálóköntösét, hogy aztán egy pillanattal később tincseivel kezdjen el játszadozni. Amint megunja az értelmetlen pótcselekvést, előrébb lép és a finoman megművelt kovácsoltvas korlátra támaszkodik és onnan kezdi el szemlélni az eget, mely most indigókék búraként borul a világra. Halkan dúdolgatni kezd egy dallamot, melyet nem is tudott hol hallott, ám a hangok rövid láncolata könnyűszerrel mászott bele fülébe, hogy aztán egész nap csak ez járjon a fejében. Dús ajkain halvány mosoly dereng fel, majd halk kuncogás hagyja el száját. Állát kezére támasztja és révetegen bámul el a messzeségbe, miközben fejében a szeretett férfi képe jelenik meg. Percekig nem változik semmi, majd a lány arcvonásai fokozatosan komorulnak el, ahogy a komoly, kelletlen gondolatok átveszik elméjében az irányítást. Egyre csak újabb gondok, bajok, problémák jutnak eszébe, hogy aztán végleg elvegyék kedvét a szertelen nevetgéléstől. Homlokán sűrű ráncok jelennek meg ahogy szemöldökét összevonja, szája tudta nélkül is aranyosan csücsörít. Egy hirtelen mozdulattal egyenesedik fel, ezzel elsöpörve a zavaró gondolatokat. Körbenéz, csupasz lábaival toporog a csempén, melyre a nap folyamán rátűzött a Nap és most kellemesen árasztja magából a meleget. Még egyszer, utoljára végigsimít a hideg korláton hogy aztán egy hirtelen fordulattal visszainduljon a szobába és tovább folytassa álmodozását a férfiről, kiért képes lenne mosolyogva vállalni a halált is.

Berzsenyi D.: Levéltöredék barátnémhoz

Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz

Verselemzés

Berzsenyi e művét 1804 után írta, ám pontos dátumot – mint több más műve esetében – itt sem tudhatunk. Költészetére jellemzőek voltak a korai romantikus vonások, mely ebben a versben is megmutatkoznak. Habár a címben levéltöredék szerepel, a költemény szinte már inkább elégia, mint episztola, leginkább a kettő egy különös, Berzsenyire jellemző egyvelege. A cím egy töredékre utal, ám a vers elolvasása után az embernek mégis teljesség érzete van, nem tűnik befejezetlennek, annál inkább egy tökéletesen megkomponált, kerek egésznek.

A mű egy megszólítással indul, itt még egyértelműen megmaradva a levélformánál, ám a későbbiekben egy létösszegző, önelemző leírásba megy át. Az első versszakban „barátnéjához” intézi szavait, megtagadja a barátné kérdését, ám itt egy alapvető ellentmondása tűnik fel a versnek, ugyanis a látszólagosan visszautasított kérdésre a vers további része adja a feleletet. A második versszakban már teljesen eltűnt a levél-jelleg, egy tájleírás veszi kezdetét, mely egy őszi szürkületet, estét jelenít meg a tanyáján. Egy tipikusan romantikus képet fest le elénk, szinte magunk előtt látjuk az „agg diófát” és az alatta pislákoló fénypontot. A távolból csak halkan hallatszanak a mulatság neszei, az este csendjét leginkább az őszibogár búgása töri meg.

Ebben az idillikus állapotban merül el a költő képzelete ábrándos képeiben, felidézve magában a múlt örömeit és egy szebb, jobb, tökéletesebb világot képzelve el. Ám épp ez a fantáziálás hívja fel a figyelmet a költő jelenlegi helyzetére, mely leginkább siralmas, hiszen nem talál számára ideális lelki társat, szerelme kihunyófélben van. A kiábrándító valóság hangsúlyozza ki a múlt pótolhatatlan, visszahozhatatlan csodáit, melyek miatt a költő mély melankóliába zuhant.

Az utolsó, ötödik versszakban, kivetíti az eddig leírtakat az egész életére, „élete képének” nevezi. Ebben azt írja le, hogy már az ábrándozásait is elhomályosítja a jelen súlya, nem tud az emlékeibe menekülni. Nem maradt neki más, csupán az egyre hamvadó szerelme és a saját melankóliája. Ez a versszak méltó lezárása a műnek, nem egy elcsépelt életbölcsességet fogalmaz meg, hanem saját élete konklúzióját írja le benne, leginkább emiatt a versszak miatt lehet a költeményre a létösszegző jelzőt használni.

A mű egészét végigkíséri az évszakok toposza, azonban ez a versnek csak a vége felé tudatosul az olvasóban. A költemény elején említi a költő, hogy egy őszi estéről van szó – a végére pedig már mindenkinek világossá válik, hogy itt az ősz nem csak mint tájleíróelem jelenik meg, hanem a saját öregedését szimbolizálja ezzel. Itt érti csak meg igazán az olvasó, hogy a költő a közeledő elmúlás miatt elmélkedik a múlton és értelmezi újra életét.

Ezzel, illetve a számtalan metaforával együtt a költő egy igazán egyedi, különleges hangulatot tudott adni a versnek, melyben megjelennek a romantikus elemek, valamint egyfajta magasztos, ódákra jellemző megfogalmazás is megfigyelhető – leginkább a jelzős szerkezetek miatt. További különlegesség az újra és újra feltűnő tűz-, láng elemek (tüzemet gerjesztem, kanócom pislogó lángjai, szerelem hamvadó szikrája), melyek szintén az elmúlást hivatottak jelképezni.

Összességében elmondhatjuk, hogy a vers egészét végigkíséri a magány, a búskomorság érzete, mégsem a kilátástalanság sugárzik belőle, hanem egyfajta, az élet dolgaiba való belenyugvás. A költő mesterien alakította ki a vers páratlan hangulatát, mely igazán megkapó és emlékezetes. Az olvasó a lírai énnel együtt gondolja át eddigi életét és vonja le a tanulságot: az élet egyszeri és megismételhetetlen, éppen ezért minden apró pillanata megbecsülésre érdemes.

Des Contraires

Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tûzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánal vad láz diderget;
Hazám földjén is számûzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszuság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körûl sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó
éjszakát;
Várom, senkitõl örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megõrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.

Ajánlás

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet
Mert befogad s kitaszít a világ.
- François Villon: Ellentétek balladája (Szabó Lőrinc fordításában)

J. Pannonius: Lelkemhez

Janus Pannonius: Lelkemhez

Verselemzés

Janus Pannonius e művét 1466 és 1468 között írta, egyesek szerint ez az időszak volt alkotói csúcskorszaka. A vers műfaja elégia, egy létértelmező filozófiai eszmefuttatás, mely megrendítő kétségbeesettséget, kiábrándultságot tükröz.

A költő saját lelkét szólítja meg, újplatonista gondolatokat fogalmaz meg a versben, melyek szerint a lélek egy magasabb rendű, tisztán szellemi természetű világba tartozik, ellentétben a testtel, mely a természeti világhoz kapcsolódik. Ugyancsak az újplatonista szemléletben jelenik meg a lélekvándorlás elmélete is, mely az egész versben jelen van.
A mű első szakaszában a lélek égi útját taglalja, amely az isteni szférából indul, majd onnan ereszkedik alá a Földre, miután ivott a Léthe folyó vizéből - ez garantálja a lélek előző életének feledését. Ez után felsorolja, hogy milyen erényeket kap a lélek a különböző csillagoktól, bolygóktól (Szaturnusz, Jupiter, Mars, Vénusz, Merkúr).
A második szakaszban azt írja le, hogy a „büszke derű”-t sugárzó lélek milyen méltatlan testet kapott. Katalógusszerűen sorolja fel a teste gyengeségeit, szinte visszataszítóan naturalisztikus képekkel mutatja be ezt a beteges „por-gúnyát”.
„Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom / Dermedten didereg, májamat őrli a láz.”
Szembe állítja a lélek adottságait a test tökéletlenségével, felveti, hogy a lélek azért választotta ezt a beteges testet, hogy könnyebben szabadulhasson belőle.
„Tán e törékeny test is azért volt kedves előtted, / Hogy csak e gyöngefalú fogda lakója legyél.”
Az utolsó részben tanácsot ad a léleknek, miszerint minél hamarabb szabaduljon meg a test béklyójától, térjen vissza a kozmoszba és kezdje meg 1000 éves megtisztulását. Felhívja rá a figyelmét, hogy ne igyon a Léthe folyóból, ne felejtse el, hogy az emberi testnél nincs nyomorúságosabb. Ezzel a saját lelkének és testének egymáshoz rendelődésének kudarcát az emberi létre is kiterjeszti, az emberi sors végzetévé általánosítja.
A mű egésze alatt megfigyelhetőek a korra jellemző mitológiai utalások, legyen szó akár az ókori istenségeket megtestesítő égitestekről, vagy az erős emberi testet szimbolizáló Atlaszról. A disztichonban íródott műre jellemző még a hangnemek váltakozása is, az elején lévő ódai emelkedettséget először az irónia, majd a keserűség váltja fel.
A mű megírása után nem sokkal a költő tüdőbajban hunyt el, ez a vers egyfajta elmélkedése a halállal szembenéző alkotónak. Mindenképpen kiemelkedő alkotása – talán a legszemélyesebb is. A mély filozófiai gondolatok, a test és a lélek viszonyának fejtegetése megragadja az olvasót, elgondolkodtatja és talán hasznosabb életre is sarkallja.

Csokonai V. M.: Az estve

Csokonai Vitéz Mihály: Az estve

Verselemzés

Csokonai e versének elejét még kiskamasz korában, egy iskolai feladatra írta meg, amelyben egy picturát kellett írniuk. A mű címe is erre utal, az estve (este) a nappal és az éjszaka közötti állapot, válaszvonal. Később, 1794-ben immár felnőtt fejjel elővette korai irományát és a tájleírást kibővítette, egy társadalomkritikát tartalmazó sententiával toldotta meg, hogy végül egy újabb picturával zárja le, ezzel három részre tagolva és egyfajta keretet adva a költeménynek.
A vers elején a költő egy elképzelt alkonyi képet fest le, bár ez nem pontos megfogalmazás, mivel nem csupán a látottakat vázolja, hanem a pillanat hangulatát hangokkal is ábrázolja, amelyek mellé az illatok is társulnak. Éppen ezért inkább nevezhető ez a rész egy filmnek, amely betekintést enged a természet egy gyönyörű pillanatába. Hogy a művész visszaadja az estve egyedi és semmi mással össze nem téveszthető érzetét, a vers e része főként a rokokó stílusában íródott, számtalan metaforát, hasonlatot, megszemélyesítést tartalmaz, amelyeket kiegészít az első pictura első részét lezáró mondatban a b és az m alliterációja is.
„Barlangjában belől bömböl a mord medve.”
Ez a mondat megtöri az előtte lévő idillt, innentől kezdve a vers egy sokkal komorabb irányba halad tovább. A pictura második része egy felkiáltással, felsóhajtással kezdődik, majd megjelenik a költői személy, az "én". Ebből a részből kiderül, hogy az alkotó szinte már rajong a természetért és benne keresi a megnyugvást.
„Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;”
A költő itt a kimondottan melankolikus hangulatáról tesz tanúbizonyságot, ám ezt a szomorúságát pont a természettel szeretné elűzni. A mű alapvető szentamentalista gondolatvilágával ellentétben itt klasszicista utalások jelennek meg, a természetet egy színházhoz, theátromhoz hasonlítja, illetve különböző mitológiai utalásokat is elejt a költeményben. A pictura lezáró szakaszában az éjjelt szólítja meg – egy metafora keretében madárként tünteti fel – és kéri arra, hogy késsen még, mivel kívülállónak érzi magát a sötét, borús éjben.
A vers itt alakul át sententiává, megjelennek az első bíráló gondolatok a társadalom felé. Ellentétet állít fel a természet csendje, békéje, és az emberek zsibongása között. Kérdőre vonja az emberiséget, hogy a szabadságát miért dobta el, és helyette miért vert tulajdon kezére „zárbékót”. A második egység egyik központi gondolatát is itt fogalmazza meg, itt jelenik meg a magántulajdon kritikája.
„Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, / Miolta a miénk nevezet elűle.”
Ebben a részben megfigyelhető a Rousseau-izmus, miszerint az ősállapotban, ahol még nem volt magántulajdon, minden sokkal békésebb volt, és hogy a civilizáció, a társadalom okozza a háborúkat, a kapzsiságot, a fösvénységet, az egyenlőség eltűnését. A megoldást a természethez való visszatérésben látja, mind Rousseau, mind Csokonai. A másik kulcsmondata ennek a résznek azt írja le, hogy az ember eredendően tiszta, hogy a társadalom káros hatása a későbbi bűnbeesése.
„Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, / Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.”
A filozofikus gondolatok után egy újabb tájleírás váltja fel a sententiát és egyben zárja le a művet. Itt azt írja le, hogy a társadalommal ellentétben, ahol idegennek érzi magát, a természet olyan, mintha az otthona lenne. Ide még nem tette be a lábát a civilizáció és nem tudta felborítani az ősi rendet, harmóniát. A természet szépségeit bárki élvezheti, akármilyen vagyoni réteghez is tartozzon.
„Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág, / Melyet árendába nem ád még a világ.”
Felhozza még példának itt a holdvilág mellett az „éltető levegőt” és a természet neszeit is („legszebb hangú szimfónia”). A verset a természet magasztalásával zárja, melyben feltünteti, hogy ő már csak ebben az ősharmóniában tud létezni, csak ez maradt neki.
Csokonai ezen verse minden szempontból igen összetett költeménnyé nőtte ki magát a hajdani gyermek alkotásából. Igen komoly kritikát fogalmaz meg benne, emellett azonban nem szorultak hátrányba a magávalragadó leírások sem. Alapjában véve a vers bővelkedik mind a költői képekben, mind a mély gondolatokban, amely egy egészen különös, különleges alkotássá teszi, még azok számára is, akik különben nem kedvelik különösképpen Csokonai költészetét. Mindenképpen maradandó nyomot hagy az olvasóban, és talán el is gondolkodtatja társadalmunk hiányosságairól, hibáiról.

Keljen szárnyra...

- Az ember nem arra született, hogy láncokat viseljen, hanem arra, hogy kitárja szárnyait! Nem akarok csúszómászó embert! Legyen a lárvából pillangó. Változzék a föld férge élő virággá és keljen szárnyra. Azt akarom, hogy...
- Victor Hugo: Kilencvenhárom, részlet

Vihar

- Mert vihar van. A vihar mindig tudja, mit csinál. Egy villámsújtott tölgyért cserébe hány erdőt frissít föl? A civilizációt pestis pusztította, ez a zivatar kifújta belőle a mérget. Lehet, hogy a vihar válogatás nélkül dönt és pusztít. Hogy is lehetne másképpen? Nehéz tisztogatás a feladata. A fertő borzalmát látva érthető, hogy türelmetlenül tombol.
- Victor Hugo: Kilencvenhárom, részlet

A kalózok szeretője

Jennynek hívták, szőke volt és éhes,
s a szállodában üveget mosott,
hol elhamarkodott szeretkezések
szagát árasztották a bútorok.
S mikor szitkokkal teltek meg az éjek,
s csiklandott ringyók részeg sikolyával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak,
vagy hajnaltájt meleg vizet hozott:
megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap
markába titkon egy dénárt nyomott.
Ilyenkor mindig némán megköszönte
alázatosan vézna mosolyával,
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

És éjjel, ha kiment a folyosóra,
egy-egy éhes hím gyakran rálesett,
ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra
teperte le: s ő mindent engedett.
S mikor a férfi vállait harapta,
s mellét kereste borgőzös szájával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S egy délben zaj támadt a tengerparton,
s találgatták mindnyájan az okát,
de ő felkacagott az utcasarkon,
és még otthon is nevetett tovább.
S hogy mosogatni hívták a konyhába,
a tányérokat eltolta karjával -
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S mikor félreverték a vészharangot,
s a kikötőben üvöltött a nép,
ő lassan elfütyült egy hosszú tangót
és hófehérre mosta a kezét,
s új ruhájában a párkányra hágott,
s a tengert nézte gonosz mosolyával,
hol a város előtt egy hajó állott,
nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.

S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte
rőt bombákkal akkor a várfalat,
és nem maradt, mikor leszállt az este,
kastély a várban s ház a vár alatt,
ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda,
s a bronzoszlop a helytartó szobrával,
és nem maradt, csupán egy piszkos szálló
nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.

De ő még mindig az ablaknál állott,
s az éjszakába egy dalt énekelt,
és reggel a matróznép partraszállott,
és minden embert sorra láncra vert.
És akkor a hajósok vezetője
így szólt hozzá: "Kalózok szeretője,
kit öljünk meg kívánságod szerint?"
S ő azt felelte: "Mind!"

S a tengerparton aznap alkonyatra
minden fán ötven ember lebegett,
és szemüket a héják csőre marta,
mint lógombócot éhes verebek.
S a hajó, míg a hullák rút farával
halotti táncot járt az est szele,
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával
eltűnt vele.
- François Villon: Ballada a kalózok szeretőjéről (Faludy György fordításában)

Prózatanulás

Éjfél tájon elcsendesül a kór, s tisztább percek álltak be nála.
Megismer mindenkit, atyját magához hívja, s kéri, hogy nyissa kis íróasztalkája fiókját.
- Találsz ott az imakönyvem alatt egy összehajtott levelet, öt fekete pecséttel.
Kőcserepy meglelte azt a mondott helyen és odavitte hozzá.
Vilma elvette tőle az iratot és két kezébe fogá.
- Ez az én végrendeletem...
- Végrendeleted! - sóhajta fel fájdalmas meglepetéssel a tanácsos.
- Ne félj - szólt a mindent félreértő beteg -, csak arról rendelkeztem, ami az enyim! Ruháimat, amiknek úgysem vennétek ti hasznát, hímzéseimet, hagytam az én kis lyánkámnak, aki nincsen többé, aki már azóta vár reám valahol.
- Más végrendeletet kell tennem. - Mert ez már nem ér semmit. - Osszátok ki ruháimat a szegény leánykák között, akik olyan jók voltak, hogy mindig köszöntek, ha velök találkoztam. - A kis ezüstperselyemben a megtakarított pénz van, névnap és ünnepélyek alkalmával kaptam azt mind, s félreraktam mind az én kis leánykám számára, hogy neki hagyhassak valamit. Arra sincs szüksége többé. Kerestessétek fel Szentirmán azt a kis parasztleányt, akinek egyszer egy idegen hölgy levelet adott az erdőben Szentirmay Katinka számára; adjátok neki ezt a pénzt; viselje magát jól és legyen boldog...
- Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán, részlet

Gyászgondola

Nincs más, csak égi történések csendje.
Ki láthatatlant néz, belőlük élhet.
Hitünk az érzékszervek csődjén túli.
Anya, Apa halott: úgy tesz, mint Isten -
miért vigasz fenséges hallgatásuk?
- Czigány György: Gyászgondola (Dalciklus Liszt emlékére), részlet

Le Petit Prince

"Voici mon secret. Il est très simple: on ne voit bien qu'avec le cœur. L'essentiel est invisible pour les yeux."
- Antoine de Saint Exupéry: Le Petit Prince

Varázslat

Feszülten ültem a hatalmas teremben, körülöttem az emberek tömege csupán izgatottan várta a tánc kezdetét, de én szinte már ideges voltam. Már több, mint egy hónapja, hogy nem láttam, nem is hallottam felőle semmit. És most... Most végre újra megpillanthatom majd, méghozzá nem is akárhogy, hanem tánc közben.
Az ajkaim remegtek, az izmaim megfeszültek, kezemmel erősen markoltam a mellettem ülő karját. Gyerünk. Gyerünk már. Csak ezt hajtogattam magamban szüntelen, és mikor végre felcsendültek az első hangok, csak még inkább feszült lettem. Miért nem kezdik? Hol vagy már? Még végig sem gondolhattam igazán a kérdést, már meg is jelentek a párok két oldalt. Elöl volt. Nem tűnt idegesnek, csak nyugodtan állt és tartotta a karját a partnerének. A zene elérkezett a kezdő részhez. A táncosok lassan megindultak előre, hogy középen találkozzanak, majd egy hirtelen fordulattal a közönség felé vették az irányt. Beálltak a kezdő alakzatba, majd a pár másodperces lassú rész után az első táncos kecses mozdulatokkal kezdett forogni egy félkör mentén, hogy aztán visszatérjen büszke párja oldalára. Hozzád. Ti kezdtétek a keringőt. Lassú, elnyújtott mozdulatokkal táncoltátok le az első 8 lépést, hogy aztán csatlakozzon hozzátok a többi páros.
A karmester hirtelen nagyobbat lendített pálcájával, a muzsika felzendült és elkezdődött a varázslat. A párok lendületet véve kezdtek bele az alakzatok megvalósításába, szinte követhetetlenné vált a bonyolult koreográfia, csak a színtiszta gyönyörűséget lehetett kivenni belőle.
Mindeközben én persze téged néztelek, ahogy tökéletes profizmussal vezeted a partnered. Egy pillanatra sem bizonytalanodtál el, a nehezebb részek után felszabadult mosollyal folytattad az előadást. És ahogy csodálattal bámultalak téged, nekem is mosolyogni támadt kedvem. Nem érdekelt már, hogy kivel táncolsz, a műsor teljesen elbűvölt. Olyan volt, mintha nem is táncolnál, hanem játszi könnyedséggel repülnél egyik helyről a másikra, egy-egy pillanatra lebegve megállnál, hogy aztán csak még kecsesebben folytasd a véget nem érő utad. Minden alkalommal, mikor előttem suhantál el, olyan volt, mintha egy pillanatra én is veled szállhatnék. Nem tudom, hogy a közönség többi tagja is így érezte-e, nem mertem megkérdezni, és talán nem is akarom tudni a választ. Őszintén szólva, nem is érdekelt egy pillanatig se igazán, hogy más mit érzett akkor, nekem tökéletesen elég a tudat, hogy engem elvarázsoltál.
A tánc a végéhez ért, a tetőpont után a hirtelen lezárás szinte sokkolta a nézőket. Kitört az ováció. Te csak álltál egy boldog mosollyal az arcodon, büszkén kihúzva magad, miközben végigjárattad tekinteted az őrjöngve ünneplő közönségen. Miután a taps lecsendesedett, újra felhangzottak a Császárkeringő immáron ismerős taktusai, amire egy meghajlás után kivonultatok. Csak bámultam magam elé és próbáltam feldolgozni a látottakat, az átélteket, miközben a zene egyre halkult, míg végül el nem halt teljesen, magával víve a varázslatot is.