Eufória

Megkérdeztem. Még tegnap, a dupla matekfakton. És ő igent mondott, mosolyogva, könnyedén, gondolkodás nélkül. Én pedig olyan nagyon boldog vagyok ettől... Ma reggel persze már megint előjöttek a szokásos pesszimista gondolatok, hogy mi lesz ha elfelejti, vagy nem vette komolyan. És mintha csak olvasott volna a gondolataim között, rögtön bizonyította is, hogy nem, nem felejti el és épp elég komolyan gondolja. Nem volt szép tőle az a vicc, sajnálom is kicsit a másikat, de nekem akkor is jól esett. Hogy úgy beszél rólam, mintha csak a tulajdona lennék, mintha nem is lenne kérdés ezután, hogy vele táncolok. És mintha ezen semmi sem tudna változtatni. Ezek után nem volt meglepő, hogy hirtelen sokkal zöldebbnek láttam a füvet, kékebbnek az eget, és a hűvös szél is csak cirógatta az arcomat. Annyira jó ez így. Azon gondolkodom, hogy talán máskor is rá kéne vennem magam, hogy én lépjek, mert ez az érzés, miután igent mond... Egyszerűen leírhatatlan. Komolyan azt hittem eddig, hogy nem vagyok szerelmes. De tényleg. Azonban most elkezdtem kételkedni ebben, mert más ésszerű magyarázatom egyszerűen nincs, hogy mégis hogy lehet ennyire jó valami. Folyton az arca lebeg a szemem előtt, ahogy érdeklődve figyeli, hogy mit akarok ki hozni ebből, majd vigyorogva rábólint. A fiúk unszolására, pedig ő maga teszi fel nekem a kérdést: Táncolsz velem? Én pedig minden hezitálás nélkül, nevetve mondok neki igent. Bármire.

Elég!

Szalagtűző. Immáron négy órája ülök itt, de még csak most jön az utolsó keringő. Unottan figyelem, ahogy bejön a fellépő osztály, a kereszttestvérem már befejezte mára a fellépést, így már különösebben nem érdekel az előadás. Elkezdődik a műsor, ringanak a gusztustalanul giccses abroncsos szoknyák, a közönséges öltönyben lévő fiúk csak szerencsétlenkednek. Semmi különös, csak a szokásos szánalmas színvonal. Éveknek tűnik, míg végre befejezik, mikor felsorakoznak a kivonuláshoz, szinte fellélegzek. Végre vége. Kíváncsian nézek a tőlem balra ülő helyeske fiú felé, mikor ismerős dallamok ütik meg a fülem. Ez nem lehet. Ilyen nincs. Hirtelen fordítom vissza a fejem a fellépők felé, még épp elkapom, ahogy felemelkednek a meghajlásból. Lehetetlen. Ki találta ki, hogy a Császárkeringő legyen a kivonuló zene?! Már fel sem fogom, hogy a diákok távoznak, szemeim előtt újra a Montenegróban történtek játszódnak le, hogy azt a tánc-jubileumi bemutató kövesse.
Ne. Elég. Ez elviselhetetlen.

Varázslat

Feszülten ültem a hatalmas teremben, körülöttem az emberek tömege csupán izgatottan várta a tánc kezdetét, de én szinte már ideges voltam. Már több, mint egy hónapja, hogy nem láttam, nem is hallottam felőle semmit. És most... Most végre újra megpillanthatom majd, méghozzá nem is akárhogy, hanem tánc közben.
Az ajkaim remegtek, az izmaim megfeszültek, kezemmel erősen markoltam a mellettem ülő karját. Gyerünk. Gyerünk már. Csak ezt hajtogattam magamban szüntelen, és mikor végre felcsendültek az első hangok, csak még inkább feszült lettem. Miért nem kezdik? Hol vagy már? Még végig sem gondolhattam igazán a kérdést, már meg is jelentek a párok két oldalt. Elöl volt. Nem tűnt idegesnek, csak nyugodtan állt és tartotta a karját a partnerének. A zene elérkezett a kezdő részhez. A táncosok lassan megindultak előre, hogy középen találkozzanak, majd egy hirtelen fordulattal a közönség felé vették az irányt. Beálltak a kezdő alakzatba, majd a pár másodperces lassú rész után az első táncos kecses mozdulatokkal kezdett forogni egy félkör mentén, hogy aztán visszatérjen büszke párja oldalára. Hozzád. Ti kezdtétek a keringőt. Lassú, elnyújtott mozdulatokkal táncoltátok le az első 8 lépést, hogy aztán csatlakozzon hozzátok a többi páros.
A karmester hirtelen nagyobbat lendített pálcájával, a muzsika felzendült és elkezdődött a varázslat. A párok lendületet véve kezdtek bele az alakzatok megvalósításába, szinte követhetetlenné vált a bonyolult koreográfia, csak a színtiszta gyönyörűséget lehetett kivenni belőle.
Mindeközben én persze téged néztelek, ahogy tökéletes profizmussal vezeted a partnered. Egy pillanatra sem bizonytalanodtál el, a nehezebb részek után felszabadult mosollyal folytattad az előadást. És ahogy csodálattal bámultalak téged, nekem is mosolyogni támadt kedvem. Nem érdekelt már, hogy kivel táncolsz, a műsor teljesen elbűvölt. Olyan volt, mintha nem is táncolnál, hanem játszi könnyedséggel repülnél egyik helyről a másikra, egy-egy pillanatra lebegve megállnál, hogy aztán csak még kecsesebben folytasd a véget nem érő utad. Minden alkalommal, mikor előttem suhantál el, olyan volt, mintha egy pillanatra én is veled szállhatnék. Nem tudom, hogy a közönség többi tagja is így érezte-e, nem mertem megkérdezni, és talán nem is akarom tudni a választ. Őszintén szólva, nem is érdekelt egy pillanatig se igazán, hogy más mit érzett akkor, nekem tökéletesen elég a tudat, hogy engem elvarázsoltál.
A tánc a végéhez ért, a tetőpont után a hirtelen lezárás szinte sokkolta a nézőket. Kitört az ováció. Te csak álltál egy boldog mosollyal az arcodon, büszkén kihúzva magad, miközben végigjárattad tekinteted az őrjöngve ünneplő közönségen. Miután a taps lecsendesedett, újra felhangzottak a Császárkeringő immáron ismerős taktusai, amire egy meghajlás után kivonultatok. Csak bámultam magam elé és próbáltam feldolgozni a látottakat, az átélteket, miközben a zene egyre halkult, míg végül el nem halt teljesen, magával víve a varázslatot is.