Campus 2013 - 1. nap (csütörtök)

Ez a nap volt, amit mind közül a legjobban vártam, ugyanis ezen a napon volt a - mostmár hivatalosan is - kedvenc magyar bandám koncertje. Az már más kérdés, hogy csak este fél tíztől, így addig kénytelenek voltunk mással elfoglalni magunkat.
Kb ötre mentünk ki barátnőmmel, amikor is a grenma kezdett, bár nem nagyon ismertük-szerettük az együttest, ott maradtunk egy darabig, addig pont le is ment az az egy szem szám, amit ismerek. Úgy a koncert közepe fele aztán elhatároztuk, hogy ez minket annyira nem érdekel, és inkább eszünk valamit, mert a Paddyt valahogy ki is kell bírni. Szóval visszavonultunk a sátrakhoz, megettünk mindent amit be tudtunk vinni, majd újult elhatározással indultunk útnak, hogy szétnézünk rendesen a helyszínen, majd megkeressük az ismerősöket. Ezzel persze elment az idő, de ez a legkevesebb, végül 7- fél 8 fele gyűlt össze a kis csapat a Vitéz László előtt. Ott épp egy yo-yo-s srác tartott bemutatót, nagy örömünkre diaboloval is, ugyanis azt anno még mi is műveltük - bár igencsak amatőr szinten. Itt van egy kis lyuk a memóriámba, szóval a következő pont már olyan 9 fele van, amikor is elindultunk a Rézangyal felé, ahol még a Fish! játszott, de ugye az első sorhoz időben ott kell lenni. Az megint más kérdés, hogy így egy új fesztivál-kedvenc bandát ismertem meg, akiket azóta is hallgatok. Motiváló hatással volt rám rendesen, ahogy az együttes viszonyult a közönséghez, konkrétan a gitáros bejött egészen olyan a 10. sorig, ott játszott, majd jött a közös guggolás-ugrás is. Szóval jó volt, na.
A koncert után elkezdtek szivárogni az emberek, mi meg azzal a lendülettel indultunk előre, hogy még lehetőleg a koncert előtt fogjunk magunknak egy biztos helyet a kordonnál. Nem mondom, hogy egyszerű volt, ugyanis úgy kb az első 2 sor nem akart eltűnni a két koncert közötti szünetben is, de mondhatni már tapasztaltak vagyunk, ez volt a harmadik első soros Paddy koncertünk. Szóval végül meglett az a kordon, épp középen, az énekessel szembe. Pedig nem ott akartuk, de ez a legkevesebb. Aztán egy rövidke csúszással igaz, de kezdődött a koncert. Azt hiszem ez volt az első olyan, ahol minden számot felismertem, sőt, a 90%-ának a szövegét is fejből fújtam már. Már nem ért meglepetésként a hangover-bevágás és szinte szó szerint mondtam Paddy-vel a szokásos "van egy nagy ember a dobok mögött elbújva" szöveget, hogy aztán majdnem elbőgjem magam a Song of a Leprechaun alatt. Mondanom se kell, hogy hatalmas élmény volt, bár azt el kell ismerjem, hogy eddigi tapasztalataim alapján lehetett volna jobb is. Ez volt azt hiszem az első koncert ahol voltam és Paddy nem jött le a kordonig - ami azért szomorú. De ettől függetlenül persze a fiúk kitettek magukért, én újra beleszerettem Joeyba, habár most se sikerül pengetőt szereznem tőle, de lesz még koncert idén, kettő is!
A Paddy után - hogy úgy mondjam - be voltunk baszva az élménytől. Elvergődtünk a kempingig, mert a szomjhalállal küzdöttünk, aztán a kérésemre benéztünk Péterfy Boriékhoz is, mert az is érdekelt. Arra persze nem számítottam, hogy erősen kinőtték a Telekom Teraszt és meg se tudtuk jóformán közelíteni a színpadot, így bár kicsit szomorú szívvel, de otthagytuk őket.
Ezt követően leginkább csak bóklásztunk össze-vissza, nemsokára pedig barátnőmnek mennie is kellett haza, így én visszacsapódtam az osztálytársaimhoz, akikkel bent aludtunk a kempingben. De a lényeg meg volt, Paddy első sor pipa!

Campus 2013 - 0. nap (szerda)

Nos arra jutottam, hogy idén napokra bontva írok rövid kis összefoglalókat a fesztiválról, tavaly ugyanis nagyon hosszú volt leírni mint a négy nap élménybeszámolóját. Úgyhogy kezdjük is július 17-ével, amikor is 14:00 órakor megnyitotta kapuit az idei Campus Fesztivál. Jej!
Miután kínkeserves sorban állás után bejutottunk a fesztivál területére egy rövid üldögélést és egymást-bevárást követően elindultunk, hogy felfedezzük az új helyszínt, illetve hogy felhúzzuk a sátrakat. Mondanom se kell, az első öt percben világossá vált, hogy itt bizony még el fogunk tévedni párszor, pedig még a nagyobb része a területnek le volt zárva - lévén csak nulladik nap.
Az építkezést követően bejártuk rendesen a környéket, majd ettünk pár falatot és elindultunk keresni egy nemzeti dohányboltot. Persze rossz irányba, úgyhogy egy jó órás séta után visszajutottunk a kezdőponthoz, majd miután találkoztunk a többiekkel, immár megsokasodva indultunk meg a coop felé hogy bevásároljunk kicsit és alapozzunk a Békás-tavon. Elfogyott egy üveg vodka és két üveg bor, úgyhogy a hangulatleírásokat innentől kihagynám, eléggé egyértelmű a dolog. A tavon még több emberrel találkoztunk majd kilenc óra körül -egy rövid kitérés után a Üvegtigrisbe - visszaindultunk. Gyors le- és felpakolás, egy pizzarendelés és be is vetettük magunkat a tömegbe. Az egyetlen koncert ami ma érdekelt a Supernem volt, ám végül úgy jött ki a lépés, hogy kihagytam, ezzel feleslegessé téve a délutáni itthoni hangolódást. Utólag nagyon bánom és átkozom magam, hogy megint engedtem, hogy sodorjanak a többiek. Olyan éjfél lehetett, amikor visszamentünk és rá kellett jönnünk, hogy igencsak nagy a punnyadás, a koncerteknek már vége és csak Dj Tente maradt egyedül a Vitéz László Pódiumnál. Megpróbáltunk kicsit hm.. oldódni de miután rájöttünk, hogy nem megy, átmentünk a kísértetház elé, ahol spontán diszkó alakult. Persze addigra már páran teljesen kijózanodtunk, úgyhogy a részeg plafontartás se vonzott annyira.Végül olyan egy körül kezdett javulni a hangulat, ám nem sokkal utána a fiúk egy jelentős része egyszerűen hazaindult, mondván, hogy már nincs semmi. Hát erre mit lehet mondani, jó. Mi ahányan maradtunk még visszamentünk ugyan, de hamar elment a többiek kedve az egésztől és kettő körül kijelentették, hogy ők most lefekszenek. Ezzel se lehet sok mindent kezdeni, úgyhogy visszavánszorogtunk a kempingbe, előkotortuk a hálózsákokat, beállítottuk az ébresztőket négyre, majd ledőltünk. Az alvás persze nem volt olyan egyszerű a másik 100 kempingessel körülöttünk, de legalább el tudtunk nyúlni végre. Aztán negyed ötkor felkeltünk és ketten elindultunk a vilimegálló felé, hogy hazainduljunk. Persze a vili csak fél óra múlva jött, de ez a legkevesebb. Sikeresen feljutottunk a városba, ahonnan tovább is indultunk hazafelé - és meglepődve tapasztaltam, hogy bizony már hajnali ötkor is vannak a buszokon rendesen. Háromnegyed hatra hazaértem és miután magamba döntöttem egy liter vizet, végre lefeküdtem aludni a puha ágyacskámba. Most pedig itt ülök, gépelek, és gondolatban már a délutánban járok. Ma este Paddy!!

Farewell to Jenny

Poor Jenny’s mind
Has gone insane from the burden of life
As she raised a diseased babe
She killed our child to take his pain
And I wasn’t there
To save her soul, she doesn’t care at all
This is how she falls ♪♫

Úgy érzem elindultam egy jó úton, legalábbis gondolati síkon. Próbálom újragondolni az eddigi életemet illetve a terveimet a jövőre nézve. Az egyetlen probléma, hogy akárhogy próbálkozom, nem tudom eltüntetni a jövőmből. És talán Dórinak van igaza, lehet, hogy nem is akarom.

Romokban

Hogy sablonos legyek, összetört a kicsi, pillecukor-világom. Szilánkosra. Az utolsó bejegyzés a grandiózus szilveszteri csókról szólt - nos, azóta történtek dolgok. Úgymond belekóstolhattam a paradicsomba, a számomra ideális, tökéletes világba, csak hogy most szerdán ívesen repüljek ki onnan. Nem szeretne tőlem semmi komolyat. Nagyon kedvel, de nem szeretne tőlem semmi komolyat, így mondta. És azt hiszem, ezt sosem fogom tudni elfelejteni. Egyelőre úgy érzem, túllépni se fogok tudni, de ez persze költői túlzás, egyszer biztos elfelejtem. Haha, mert olyan könnyű lesz, hogyne. No mindegy, most minden erőmmel azon vagyok, hogy ne egész nap rajta rágódjak - az már más kérdés, hogy ez mennyire alakul sikeresen. Leginkább semennyire, de ez mindegy is. Nemsokára Campus, szeretném azt hinni, hogy az majd leköt, de persze ő is ott lesz, szóval reménytelen az egész elképzelés. Megszokhattam volna már. Arra meg gondolni se merek, hogy milyenek lesznek a táncpróbák. Brr. Néha úgy érzem legszívesebben megölném magam. Nem, a gyógyszer túl sablonos, az érfelvágás túl drámai, a felkötés vagy kiugrás pedig megterhelné anyát, ahogy a fulladás is. Nem kéne lásson. Akár magamra is gyújthatnék valamit. Igen, az szép, alapos munkát végezne - amúgy is szeretem a tüzet. De persze ezek csak fikciók, néha jól esik eljátszani a gondolattal. Hogy mit írnék a búcsúlevélbe. Hogy milyen lenne a temetésem. Hogy hogy éreznék magukat utána az emberek. Leginkább ő, persze. De mint mondtam, ezek puszta gondolati játszadozások, nem komolyak. Sose tenném meg, túlontúl el vagyok telve ahhoz magammal. Sértené a büszkeségem, azt a kis megmaradt önbecsülésem. Szóval helyette visszatértem a blogra, bár azt nem tudom mennyi időre. Majd meglássuk.
Csóközön, Aname

Tanácstalanság és teljes káosz

Nem akarom leírni, hogy mi történt velem a legutóbbi bejegyzés óta, pedig rengeteg fontos dolog közte van. Mindközül a legfontosabb azonban szerintem a szilveszter éjszaka, melyen - hogy sablonosan fejezzem ki magam - a szám elvesztette a szüzességét. Vele. Hip-hip-hurrá - gondolhatná az ember, de nem. Nagyon nem. Felforgatták a lassú, csendes kis világom. Immáron lassan a fél osztály tudja, pedig én nem akartam, hogy bárki is, akár csak sejtse is. És mégis. És ami az egészben a legkiborítóbb, hogy mind azt mondják, hogy egyszerűen álljak elé és mondjam meg neki. De én erre egyszerűen képtelen vagyok. Több okból is, amiből az első, hogy nem vagyok biztos magamban. Alig ismerem. Ha bele is menne, mi lenne ha egyszerű pofáraesés lenne, hogy még sem ő kell? Közben pedig ebben a percben is azt érzem, hogy ő kell, csak ő, most és mindig, mindenhol és mindenhogyan. És legfőkébben nagyon. Elképzelhetetlenül nagyon. A másik ok, amiért nem lépek, hogy fizikailag képtelen vagyok a vele való kommunikációra. Nem tudom, hogyan és miért, de így van, mindig is így volt és félek, hogy most már ez így is marad. Akkor mégis mit tehetnék? Na ez egy jó kérdés, mert választ még nem találtam rá, pedig lassan már öt éve keresem, és mégis - semmi.
Várom a tippeket. Addig is. ♪♫